„Menjenek le a Nyugati aluljáróba, és nézzék meg, én ott láttam. Szép, nagy, hihetetlen. És zöld. Néhány évvel ezelőtt, azt hiszem, ez elképzelhetetlen lett volna. Nem is azért, mert egyrészt egyetlen kiadó sem vette túlságosan a fáradságot, az időt és a pénzt, hogy a költőket és versesköteteiket reklámozza, de talán a költők is viszolyogtak volna attól, hogy óriásplakáton mutogassák őket. Egészen egyszerűen azért, mert kultúrsznobok voltak.
A költőknek derogált, hogy a verseskötetüket reklámozni kell. Hiszen ők elvégezték a dolgukat, megírták, amit meg kellett írniuk, aztán csókolom, az jusson el magától a közönséghez, a közönség természetesen szeresse is, és lehetőleg vegyen belőle minél többet. Ennek viszont az lett a vége, hogy a költő örülni kényszerült, ha eladtak háromszáz példányt legújabb remekművéből.
Félreértés ne essék, nem kell senkinek sem sztárköltővé válnia, József Attila sem volt az. Hiszen valakinek az is elég önbizalom-növelő faktor lehet, hogy József Attilát most mégis a magyar irodalom történetének egyik legnagyobbjaként tartjuk számon. Ez is út, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy a legjobb és legcélravezetőbb. József Attila kivétel, és kivételes minden tekintetben, de lett légyen bármekkora nagyság is, életét követendő példának nem ajánlanám senkinek, kiváltképp nem kezdő költőknek.”