Töpörödők – Avagy miért most kezdett mélyrepülésbe a Fidesz?

 

Elképesztően naggyá nőtt pártokkal előbb-utóbb ez szokott történni. A meglepetés tehát – ha van – nem az, hogy a Fidesz elveszítette kétharmadát és belső meghasonlás kezd úrrá lenni rajta. Hanem az, hogy mindez miért épp most és mitől következett be. De erről kicsit később. 

 

Először arról, hogy ahogyan a mostani „leépülés” sem logikátlan, úgy a „felépülésnek” is megvolt a konkrét oka és logikája. Ahhoz, hogy értsük a sztori mai történéseit, a nagy párttá válásból kell kiindulnunk.

 

Az 1994-es választást követően a Fidesz a jelentéktelenség határán álló törpepárt volt, amely ennek ellensúlyozására naggyá akart válni. Jól érzékelte, hogy a politikai erőtér átrendeződött, hiszen az első ciklusban befolyással rendelkező pártok (a három kormánypárt és az 1993 végén nagyon népszerű Fidesz) egy csapásra elveszítették korábbi erejüket. A Fidesz vezetői megértették, nem pusztán arról van szó, hogy megjött a varsói gyors, s visszatértek a „posztkommunisták”, hanem arról is, hogy a politikai erőtér kétosztatúvá alakult, amelynek egyik oldalán egy újonnan egységesülő nagy baloldali-liberális tömb, a másik oldalán viszont egy széttört, megroppant jobboldali ellenzék áll. Politikai érzékükre vall, hogy azonnal kitalálták az egységes nagy jobboldali ellenzék megteremtésének programját. 1994 és 2010 között – hol kormányon, de többnyire ellenzékben – e cél realizálása a Fidesz-elit elsődleges célja. 2002-ben a törekvés látszólag megtörik, de ahelyett, hogy a 2002-ben és 2006-ban is választást nyerő bal-liberális oldal fölözné le a hasznot, valójában a Fidesz ellenzékben jut közel 1994-ben kitűzött céljai megvalósulásához. A triumfálás pedig 2010-ben válik teljessé, amikor nem csupán kétharmados arányban nyer a Fidesz, de a választások után az ellenzék olyan szétesett-dezintegrált állapotba kerül, mint amilyenben a jobboldal volt az elvesztett 1994-es választás után. 

 

Az utóbbi két választás tehát beteljesíti a nagy egységesítő s ezen túl generációs álmot: a Fidesz óriási többséggel veszi birtokba a magyar politikát. Vetélytársa nincs, az ellenzék öt-hat pártra hasadva. 2014 három választása totális kormánypárti diadalt hoz. És mégis…2014 októberétől az egész rendszer új időszámítását, s benne a kormánypárt tömény vergődését látjuk. 

 

De vajon tényleg vergődésről van szó? Nem lehet, hogy a Fideszen belül – ilyen-olyan okokból – elhalasztott öntisztulást éppen most, három győztes választás után, kezdték meg? Nem lehet, hogy amilyen tudatos volt a „felépítés”, most olyan tudatos a „leépítés” stratégiája? Hajlok a felé, hogy azt mondjam: ha egy párt nem száll teljesen el önmagától, s nem részegül meg teljesen sikereitől, akkor – éppen megújulása érdekében – időben kell gondoskodnia saját megújulásáról. Ami – meglepő módon – akár belső törésvonalainak kiélezését is jelentheti. Ez is egy lehetséges opció.

 

Ilyen törésvonalak egyébként mindig is voltak a pártban. A leglátványosabban ezek 2006-ban, a választásokat követően mutatkoztak meg, amikor Orbán Viktor eltávolítása is reális lehetőségnek látszott. Ezt a lehetőséget aztán az őszödi beszéd sajátos „kikerülése” felülírta; gondoljunk csak Orbán Viktor júliusi és augusztusi cikksorozatára, amely már – amellett, hogy a beszéd ismeretéről tanúskodik – az ellenzék egységének fokozásáról és reményteli ellenzéki perspektíváról beszél.

 

A Fidesznek Őszöd úgy kellett, mint egy falat kenyér – s ez a szükséglet akár új megvilágításba is helyezheti a beszéd utótörténetét. Jegyezzünk meg csak annyit, hogy azon a nyáron a Fidesz nem csak Gyurcsány alkalmatlanságára mutathatott rá, hanem úrrá is lehetett saját belső megosztottságán, hiszen olyan témát talált, amely elhallgattatta a belső pártütőket (ha még emlékszünk az akkori Magyar Nemzet álneves és nem álneves Orbán-kritikus cikkeire).

 

Ám az Orbán-ellenes szervezkedés elhalt, s éppen az ellenkezője történt annak, amit a kritikusok akartak: Orbán visszanyert tekintélyével jön létre az a jobboldali mamutpárt,  amely 2006 és 2014 között felfal mindent, ami az útjába kerül.  

 

A történet eddig egyenes vonalú, s az 1994-es elhatározás megvalósulásáról szól. Ám a jobboldal nem számolt azzal, hogy a vele szemben morzsalékosan megmaradó ellenzéken túl másfajta vetélytársat kap. Márpedig 2014 október 12-e után egy „új ellenzék” lép elő; nevezzük ezt az egyszerűség kedvéért külföldnek vagy Nyugatnak. Először is szögezzük le, hogy a szót a legkevésbé sem pejoratív értelemben használjuk, sőt úgy gondoljuk: a politikát sosem csak belső erők formálják. A külföld (nagykövetségek, alapítványok, tanácsadók stb.) szerepe korántsem mindig egyforma s különösen nem látványos. Amikor a külföld úgy érzékeli, hogy azok az erők, amelyek hozzá közelebb állnak, magától is képes valamiféle politikai egyensúlyt teremteni, nem nagyon véteti észre magát.

 

A 2014-es évben azonban a magyar ellenzéki pártok három megsemmisítő vereséget szenvednek, amelyek eredményeképpen nemhogy egyensúlyról nem beszélhetünk, de nagyon úgy tűnik, a kormánypárt 2018-ig totálisan bebetonozza magát, s a verseny már előre lefutottnak tekinthető. Nem kis részben külföldi biztatásra és rokonszenvvel indul tehát ősztől az utcai tiltakozások áradata. Érdemes erre az összefüggésre rámutatni? Nagyon is. Mert hiszen nyilvánvalóan akkor jelenik meg a korrupciós tematika a közéletben, amikor a kitiltások ügye napirendre kerül. Ez pedig nem az ellenzéki pártok tematikája, ha persze ők is átveszik aztán. A kormány megroppantására és egy merőben új közhangulat megteremtésére a csenevész hazai ellenzék önmagában nem lett volna képes. A Fidesz öt (vagy tágabban: nyolc) év „társtalanság” után valódi versenytársat kap – ha nem is épp pártpolitikait. 

 

Azt állítom tehát, hogy szoros összefüggés van az új típusú „nemzetközti” ellenzékiség és a Fidesz „előrehozott” önleépítése között. Egy hatalmassá duzzadó pártot nem könnyű (mi több nem is érdemes) tartósan fenntartani. Ez bizonyára a Fidesz potentátjai számára is rég nyilvánvaló. Sokszor azonban a „leépítés” sokkal nehezebb, mint naggyá válni. Ráadásul, ha már kell: leépülni jobb önszántunkból, mint kényszerből. A 2014-es év három győzelme után a Fidesz számára úgy tűnhetett, 2015 és 2018 között lesz három nyugodt és kényelmes évük megszabadulni saját sallangjaiktól. 

 

Ezt a tervet húzta keresztbe a nagy nemzetközi ihletésű offenzíva nyomában járó alapvető társadalmi hangulatváltás. Amely a Fidesz „társadalmára” is nagy hatással volt, hiszen nem csak kétharmadukkal veszítették el, hanem pillanatok alatt olyan tüneteket mutatnak, mint 2006-ban. Azt persze nehéz megítélni, a mostani, egyre nyilvánvalóbb törésvonalak épp ott vannak-e, mint 2006-ban. Bizonyos jelek azt mutatják, hogy nagyjából ott. Ugyanakkor látnunk kell: 2006-ban Orbán Viktor két vesztett választás után volt, most viszont egy diadalmas 2014 után. Viszont 2006 „javára” szól, hogy akkor – Őszöddel – megtalálták a sikeres ellenstratégiát. Ma egyelőre ott tartanak, hogy kijózanodást várnak maguktól. Ám a kijózanodás (ha be is következik és mit is jelent az) még nem ellenstratégia. A Fidesz jövője – talán nem túlzás – azon áll, tud-e ma átütő ellenstratégiát találni. 

 

A töpörödés (még ha kényszerből és felgyorsítva is) szükségszerű, de ellenstratégiának egyáltalán nem elég, sőt épp azt üzeni a párt híveinek, hogy lejtmenetbe kerültek. Új Őszödben most nem reménykedhetnek, habár az Altus-ügy érdekes képzettársításokra adhat okot.

 

Akárhogyan is: ha a Fidesz túl akar élni, érdemes elgondolkodnia 1994 óta létező egységpárti koncepciója revízióján. Egységben mindent (túl sokat) elértek. Lehet, hogy eljött az „egy a tábor – egy a zászló” korszak vége.