Az MTVA bloggere voltam

„Természetesen nem vagyok áldozat, nem egyedi, ami történt, nem példa nélküli és nem utoljára fordult elő. A közéleti arénába belépőknek bírniuk kell a bírálatokat, az ütéseket, a jogos és jogtalan kritikákat. Ez jobb esetben előfeltétele a vitának, annak a tanulási folyamatnak, ami ahhoz kell, hogy a szerző (vagy egy politikus) maga is fejlődjön. Ez egy dolog. Egy másik azonban az, hogy miként tekintünk a másikra, aki velünk nem egyező állásponton van, mást gondol, esetleg még rosszabb, egyszerűen tévedett? S ha álláspontunk szerint nem kicsit, hanem nagyot. Elvitatjuk-e emiatt erkölcsi integritását, megbélyegezzük valamiféle Abszolút Morál Birtokosaként? Ennek a rosszabb esete a kettős mérce alkalmazása, amikor is valakinek megbocsátunk, valakinek nem, valakiről feltételezzük, hogy tévedése vagy rossz lépése mögött a szempontok helytelen mérlegelése áll, vagy pedig eleve egy immorális ember tetteként tekintünk rá.

Az ítélkezés kérdése azért sem mindegy, mert történetesen a progresszív (is) értelmiség – minden, szerepére vonatkozó öniróniája ellenére – mégiscsak magának vindikálja azt a jogot, hogy utat mutasson, a »mi a jó«, a »mi a helyes« kérdését illetően. Az az értelmiségi, amelyik oldalakat tölt meg arról, hogy mennyire rossz a hazai politikai szekértábor-logika, a politikai állóháború, hogy ki kellene mászni a lövészárokból, gyakran maga is olyan esetekben vállalja fel az ítélkezés jogát, amikor az talán indokolatlan lenne.

Így fordul elő, ahogy aki a másik oldalon (vagy ugyanazon, de nem ugyanabban a pártban, politikai szubkultúrában, stb.) van, az »olyan, amilyen«. Nem kell különösebb diskurzuselemzésbe belefogni ahhoz, hogy lássuk, hogy elég gyakori, hogy a másik oldal értelmiségije akkor »jó« intellektuel, ha azt vallja, amit »mi«, ha véleménye katalógusszerűen kompatibilis a miénkkel, ha épp annyira kritizálja Orbánt/Gyurcsányt/stb., mint mi, ha szerinte olyan a baloldali/jobboldali, mint amilyennek mi elképzeljük.

Ki kellene mászni a lövészárokból, de amikor csak lehet, mégis visszamászunk oda, akkor is, amikor csak »szimpla« lojalitás, butaság vagy tévedés áll fenn, de ehelyett erkölcsi alulmúlhatatlanságot szimatolunk – ami ettől akár még fenn is állhat, de vitát nem ítélettel, hanem mondással szokás kezdeni.

Mondom még egyszer: korábban nem eléggé mérlegelt szempontok mentén hoztam döntést az MTVA felkérésére kapcsán. De bizonyos vagyok abban, hogy nem hibázok akkor, amikor nem mondok le a párbeszéd lehetőségéről. Amikor azt gondolom, hogy ennek a hideg polgárháborúnak akkor lesz vége, amikor legalább néhány kérdésben egyet tudunk érteni.”