Nem gyűlölni nehéz

„Tök komoly ez az egész bayerség?

Alapvetően igen, azt hiszem. Legalábbis annak indult. Aztán egyszer csak azon veszi észre magát az ember, hogy belemerevedett a ráosztott szerepbe, sőt, egy idő után rá is játszik.

Mióta játszik rá?

Elég régóta.

Miért?

Mert megváltoztatni úgysem lehet. Akkor pedig miért ne? Miért ne legyen legalább játék? Miért ne tegyük izgalmassá? Játsszunk!

Kifelé nem játéknak tűnik.

Mert a haragjaim, a felháborodásaim döntő többsége tényleg komoly.

Nem lacafacázik, nix ugribugri, az ellenfeleinek páros lábbal csúszik be.

Tudnék én úgy becsúszni, hogy soha semmi baj ne származzon belőle, tudnék zseniálisan polkorrekt lenni, de akkor nem történne semmi. Tegyük izgalmassá! Mert bele lehet ám unni ebbe a műfajba is, olykor már saját magadat is unod. Szerdán és szombaton le kell adjak egy-egy vezércikket, aminek tízből tán kétszer ülök neki úgy, hogy ezt most tényleg nagyon meg akarom írni. De a profi múzsája, ugye, a határidő. Harminc éve csinálom. Mindig őszinte csodálattal gondolok olyan publicista elődökre, mint Ady, Mikszáth, Krúdy. Hogy voltak képesek ezek az emberek minden egyes krokiba beletenni az egész lelküket?! Őrület. Én ezt már rég nem tudom, és ez rossz. Viszont csomó idő elmegy vele. Ötvenkét éves vagyok, jönnek elő az öregkori rigolyáim, szívem szerint ülnék otthon, Krúdyt olvasnék, összehasonlítgatnám, hogy az Ezeregy éjszaka meséi a harmincas évekbeli illusztrációval jobb, vagy az ötvenes évekbelivel, és közben írnám a novelláimat, ahogy százezer éve csinálom. Amikor a kilencvenes évek elején megjelent az első kötetem, a Tündértemető, az egész liberális oldal leírta, hogy én vagyok a legtehetségesebb ifjú. Aztán a többinél már nem. Mindegy. Már csak ezt írnám.

Miért nem teszi?

Ön miből él?

Hát, nem havi két misiből.

Nekem sincs havi két misim.

Az a legenda, hogy Bayer Zsolt négyszeres pénzért hagyta ott Széles Gábor kedvéért a Magyar Nemzetet: nettó ötszázról nettó kétmillióra nőtt a fizetése.

Nincs két misi. Havi egy misi van. De legalább a négyszeres szorzó stimmel, ugyanis kettőötvenet kaptam a Nemzetnél. Életemben először végre meg vagyok fizetve. Nem engedhetem meg magamnak a szecesszió, a kivonulás luxusát. Van öt gyerekem. És vannak a szüleim, apám kétszeres nívódíjas filmoperatőr, generációk nőttek fel a mesefilmjein a Mirr-Murr a kandúrtól a Legkisebb ugrifülesig,  az ő nyugdíja úgy ötvenezer forint, anyám meg lehúzott negyvenöt évet az egészségügyben röntgenasszisztensként, ő kap hatvanötöt.  Ezt nekem kell  kiegészítenem, hogy egyáltalán létezni tudjanak. Kell a fizetés.”