„Áder János aláírta a paksi bővítés titkosításáról szóló jogszabályt. Szomorúan, lekonyuló bajusszal, könnyben úszó szemekkel tette, de nem volt más választása. Nemzeti érdek, hogy 30 éven át senki, semmit ne tudhasson a beruházásról. Hiszen egy atomerőmű nem biciklitároló, amit fillérekből meg lehet csinálni. Paks nagy falat. 3000 milliárd forintnak megfelelő orosz hitel, legalább ugyanennyi saját erő, ha nem kétszer ennyi. Alaphangon 6000 milliárd forint. Ennyibe fog kerülni a keményen dolgozó kisembereknek.
Azoknak a kisembereknek, akik dolgozhatnak nagyon keményen (már akinek van munkája), de nem tudhatják meg 3 évtizedig azt, hogy kinek a bányájából és mennyiért szállítják az építkezéshez a követ. Például. Azt sem tudhatja meg a kisember, hogy ki és mennyiért szállítja a sódert, vasat, téglát, ablakkeretet, mosdókagylót. Mert a kisember akkor van biztonságban, ha semmit nem tud. Ha tudna, jönnének a terroristák és felrobbantanák az egészet!
Pedig a kisember nem a műszaki adatokra, tervrajzokra, technikai leírásokra kíváncsi, hiszen az természetes módon nem nyilvános adat. Ő csak azt szeretné tudni, miért kerül egy villanykapcsoló 3 millió forintba (teszem azt), miért kerül a piaci ár negyvenszeresébe az építőanyag, miért az a cég nyerte el a tendert, amelyik ötszörös áron dolgozik. A kisember úgy gondolja, jogában áll tudni, mire, miért és hová tűnik el az általa megtermelt közpénz.”