Arccal lefelé

„Ezt a mázsás csendet megörökölték a gyermekek és az unokák is. Megörököltük. Ez a hallgatás a mi morális kelengyés ládánk.

A bolsevizmusnak Magyarországon tízmillió áldozata van. Nem volt - van. És a szerencsétlen Kovács Béla sorsa, akinek elhurcolása apropóján ma a többi áldozatról is megemlékezünk. ebben is szimbolikus. A meghurcolt, embertelen szenvedéseken átment ember '56 áprilisában szabadult. Októberben pár napig még miniszter is volt Nagy Imre kormányában. A szabadságharc vérbe fojtása után azonban képtelen volt újra vállalni a börtönt. A megtört, súlyosan beteg embernek a hatalom sátáni alkut ajánlott: mentesül a megtorlás alól, ha vállalja, hogy az egypárti parlamentben képviselő lesz, ezzel is legitimálva az »új kiegyezést«, demonstrálva a diktatúra megbocsátó nagyvonalúságát. Kovács Béla, a kommunizmus áldozata, 1959. júniusában a kommunista Országgyűlés tagjaként halt meg.

A történelemnek ebben az iszonyú, cinikus grimaszában benne van minden, amit az 1989 előtti negyven évről tudni kell. Meg az azt követő huszonötről is. A lelkünk ma is ott fekszik a 301-es parcellában, hátra kötözött kézzel, arccal lefelé. A kommunizmusnak akkor lesz vége, ha legalább megfordulunk. Utána talán majd a gödörből is ki tudunk mászni...”