Fesztiválarisztokrácia

„Elképesztő lelkesedés fogadta például az internetet, mert tagadhatatlan az esélyteremtő funkciója, hozzáférhető és így tovább. És? Csökkentek az egyenlőtlenségek? Vagy az történt, hogy az angol nyelvet oktató magánóvodában nevelkedő gyerekek iPaden tanulnak olvasni, #mutimiteszel hashtaggel töltik a Facebookra az anyatejfogyasztásról készült képeiket, miközben kevésbé tehetős, akár csak alsó középosztálybeli társaik egy szót sem értenek nyelvükből, mert – az elégséges kulturális tudás hiányában – még dekódolni sem tudják a szövegeket?

De említhetjük azt, hogy a hazai liberális, baloldali közegben – ahogyan arra Szalai Erzsébet rámutat –egyelőre nem döntötték el, a szegregáció felszámolása vagy a szabad iskolaválasztás pártján állnak-e. A kettő együtt aligha megy. Merthogy miközben a tehetősek menekítik gyermekeiket az elit iskolákba vagy a magánszektorba, indulatosan érvelnek az iskolai elkülönítés ellen. Pedig mondásaikból inkább az következne, hogy rosszabb suliba, nincstelenek közé küldik a srácukat, hogy ezzel támogassák a szerencsétlenek felzárkóztatását. Másként éppúgy szegregálnak, ahogyan az állam teszi.

És ez még csak nem is vád, csupán némi inkonzisztenciabemutató. Mert alapvetően ez így természetes. Mindenki azt szeretné, hogy a gyermekének a lehető legjobb legyen, így aki épp nem világmegváltó korszakát futja, jobb iskolába küldi srácát. Esetleg külföldre. Ráadásul ennek a döntésnek morális alapon építkező baloldali kritikája is fölöttébb képmutató. Hiszen a cél az, hogy a következő generációnak jobb legyen. Azaz ha valaki nagy munkával, tehetséggel, akárha szerencsével kitört, logikusan cselekszik, amikor gyermekének jobb oktatást szán, hiszen akkor garantálja, nem csúszik vissza oda, ahonnan jöttek. Ez a haladás.”