„További tapasztalat, hogy a győzelem alapfeltétele a pillanat, a talán soha vissza nem térő esély felismerése és kihasználása. Ahogyan a német futballválogatott is valószínűleg csak százból egyszer lett volna képes legyőzni a mi aranycsapatunkat, de az az egy alkalom éppen a világbajnoki döntő napjára esett, úgy az is biztosra vehető, hogy 1989 helyett 1988-ban sorompó helyett még tüzet nyitnak Kelet-Berlinben. Aki szinkronban van a történelemmel, az bármit elérhet. Aki nem, az legfeljebb tragikus hőssé magasztosulhat. (Mi, magyarok ennek is éppen évfordulóját üljük.) A berlini fal után szinte az egész közép- és kelet-európai régiós tákolmány összeomlott, Németország újraegyesült, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia elemeire esett, de a Párizs környéki békerendszer legnagyobb vesztese és nyertese, Magyarország és Románia változatlanul megőrizte határait. Ez a mi esetünkben persze nem különösebb érdem, ahogyan azt egy szerb fanatikus egyszer fitymálva a fejemhez vágta: »Fegyverrel vagy fegyver nélkül, de minden nemzetiségünk leszakadt rólunk, csak ti, magyarok maradtatok.«
Hogy így volt-e szükségszerű, arról felesleges vitát nyitni. Hisz éppen a berlini fal leomlásával kezdődött az a negyed évszázad, amely arra inti a mai embert: a jelen is mindig része a történelemnek – hiába hiszi az ellenkezőjét, azt, hogy a történelem lezárult –, mert száz vagy ezer év múlva pontosan úgy a múlt szelete lesz, mint most 1914 vagy 1014, és ha elfogadjuk, hogy számtalan előre nem látható, előre nem is hihető esemény alakította sorsunkat, semmi okunk azt feltételezni, hogy ez ezután másként lesz.
Úgyhogy érdemes folyamatosan mérlegelni: mely falakat és mikor kellene lebontani, és melyeket őrizni, erősíteni és építeni, az örökkévalóságig.”