Hülyének néz-e bennünket György Péter?

„Alaposan és higgadtan végiggondolva a dolgot sem egészen világos, milyen racionális kalkulus alapján kellene bíznunk a Múzeumi Negyed felhúzásnak pozitív hozadékában, ha az Orbán-kormányok eddigi kulturális teljesítménye fialta a Nemzeti Színházat, a Magyar Művészeti Akadémia státuszát és a Kerényi-pitypangot, a Fekete-demokráciát, a Vajna-kaszinót, vagy a Remény színházának üres székeit? Vajon ésszerű lenne eltekinteni a ténytől, hogy az építőipari projektekre fordított közpénzek és uniós támogatások jelentős része (is) zsebbe, illetve offshore-ba megy? Vajon amatőrizmus tartani annak a kormánynak ökológiai elképzeléseitől és gyakorlatától, amely részben lebetonozott tövű fákkal cserélte fel a Kossuth téren kiirtott parkot, atomreaktorokra építené az energetikai jövőt, és felszámolja a kishantosi biogazdaságot? Miért lenne elszabadult fantáziálás kételkedni az egyelőre kielégítetlen igények figyelembevételében, ismerve a kormány demokratikus beidegződéseit és szervezési képességeit, az álegyeztetések, civilüldözés gyakorlatát? Mi garantálja, hogy ezzel a kiemelt projekttel jobban járunk, mint mondjuk a Szabadság téri emlékművel, aminek még az átadásához sem sikerült elegendő konszenzust felhalmozni?

Végezetül pedig, miért lenne irracionális, szakmaiatlan amatőrizmus abból kiindulni, hogy a fenti, korántsem fiktív, hanem egészen valószínűsíthető kockázatok helyett más utakat érdemes keresni. Bizonytalan kimenetelű fejlesztések helyett azt újragondolni, »átcsomagolni«, amit már felépítettünk. Gondolatokat, szolgáltatásokat, hozzáadott tartalmat termelni a már meglévő értékeinkhez. Egy korántsem objektív és korántsem megbízható tanácsadó cég bizonytalan minőségű kalkulációira felhúzott, absztrakt turisztikai koncepció helyett a budapestiek és a várost használók valós és sürgető igényeire alapozni. Miért lenne butaság több időt adni magunknak az intézményes és publikus egyeztetésre és visszacsatolásokra, mielőtt valami visszafordíthatatlant teszünk? Miért lenne abszurd elvárnunk az érintett szakmák és az értelmiség képviselőitől, hogy kész koncepciók és meghozott döntések marketingje helyett, érvek és ellenérvek strukturált paneljeivel, de alternatívákat felkínálva és az állampolgárok igényeire nyitottan közreműködjenek a társadalmi vitában?

Persze ehhez az kellene, hogy ezek a kiváló szakemberek elhiggyék, hogy korántsem vagyunk hülyék, és egyéni érdekeinkhez irracionálisan ragaszkodó individuumok, hogy el tudunk tekinteni »érzületeinktől« a szakpolitikai döntések megítélésekor. Ahogy azt is, hogy a modern metropolisz életereje, kohéziója épp abban rejlik, hogyan sikerül kitalálni és elsajátítani a helyi közösségekből és intézményesített párbeszédekből, kísérletekből apránként alakuló városépítő gyakorlatot.”