A Fidesz antikommunizmusának tanulságairól I.

„Érdekes cikket közölt a Kommentár folyóirat 2014. évi harmadik száma. Az első mondatban benne a lényeg: »Amíg a magyar jobboldal nem lép túl az antikommunizmus ideológiáján, nem lesz képes virágzó országot teremteni.« Mike Károly »Az antikommunizmuson túl« című írása számomra két szempontból is fontossá vált az elmúlt napok újraolvasásai során, így több blogbejegyzést is szentelek neki.

Először is fontos ez tanulmány a magyar polgári jobboldal megújulásának lehetőségei miatt, másodsorban pedig a benne kifejtettek termékenyítőek a magyar balközép ellenzék kívánatos átalakulása szempontjából is. Véleményem kifejtése előtt összefoglalom a tanulmányt.

A Fidesz 2002 utáni evolúciója a szerző szerint oda vezetett, hogy a párt a klasszikus európai ideológiai kategóriák helyett a plebejus antikommunizmust állította ideológiája középpontjába, ami szerint hazánk bajai abból fakadnak, hogy a posztkommunista elit kormányozza. »Az ország sorsa akkor fordul jobbra, ha a hatalmon kívül rekedtek (a plebs) eltávolítják őket a hatalomból, és saját képviselőiket állítják a helyükre.« (6. o.) Ezen ideológiai szerint az uralkodó elittel nem is az a baj, amit képvisel, hanem az, hogy eszméiket álságos és képmutató módon képviselik, »pusztán arra használják őket, hogy hatalmukat fenntartsák. [...]  [A] kádári és posztkádári szelekció és normák elkölcsileg gátlástalan, az ország kormányzására alkalmatlan elitet teremtettek, amelynek az uralmát meg kell törni.« (7. o.)

A szerző szerint a Fidesz antikommunizmusa idővel gumifogalommá vált, amibe minden új ellenséget (a bankoktól Brüsszelig) bele lehetet foglalni. És ezzel párhuzamosan az elitcsere mint cél, öncéllá vált, a kormánypárt csak az elitcsere után akar egyáltalán elgondolkodni azon, hogy valójában milyen társadalmat akar. A folyamatosan közvetlenül beavatkozó kormány etatista módon nyúl bele szinte bármibe. »Ha egy gazdasági szektorban nem a megfelelő vállalkozások sikeresek, akkor a kormány addig variálja a szabályozás eszközeit, amíg az általa érdemesnek találtak pozíciója meg nem erősödik.« (9. o.)

Ráadásul mindebből az következik, hogy a kormányzat sikerét a többségi támogatás tűzön-vízen át való megtartása biztosíthatja, nem pedig egy program végrehajtása. Ebben a rendszerben a többség elvesztése »azt kérdőjelezi meg, hogy a kormányzat méltó képviselője-e a népnek. A választói többség felfokozott várakozásaira így a kormányzatnak a közérzületre (és a közvélemény-kutatásokra) való állandó, feszült odafigyeléssel kell reagálnia.«

Mike Károly szerint mindez nem helyes, a múlt árnyaival küzdő sérelmi politika nem hozhat megújulást, mert valójában a teljes tabula rasa lehetetlen, »még Pol Potnak sem sikerült«. A szerző szerint az előző időből velünk maradt maradványokra helyesebb a meglevő állapotok elismerésével válaszolni, és a »jelenben alakítható rend játékszabályaira« (11. o.) kell helyezni a sikeres megújulás terhét. Hiszen a sérelmi politikában fetrengő afrikai államok folyamatosan borzasztó zsarnokságokba futnak bele, míg az ázsiai csoda országait a »minden erővel a jelenre irányuló figyelem és a prosperitást lehetővé tevő intézményi rend kiépítéséért viselt felelősség kitartó felvállalása jellemzi.« (uo.)

Mike Károly leglényegibb baja a Fidesz antikommunizmusával, hogy a társadalmi rend konszolidálhatatlan, folyamatos aláását hozza el anélkül, hogy »a helyére egy új és jobb kerülne.« A szerző ezzel szemben a jó és kívánatos rend eszményére és játékszabályaira figyelne, korlátozná a kormányzati hatalmat, és feszámolná az etatizmust.

Eddig az ismertetés. Mindekinek ajánlom, maga is olvassa el! Következő bejegyzésemben el fogom mondani, mit gondolok e tanulmányról.”