Gyászmunka és kollektív emlékezet

„Mitscherlichék kiindulópontja Sigmund Freud alapvető elmélete a gyászról és a melankóliáról, valamint Anna Freud felfogása az énről és az elhárító mechanizmusokról. A freudi elmélet szerint gyász nélkül nem lehetséges a trauma, a veszteség feldolgozása, a gyászmunka végigvitele híján a múlt sebei újra és újra felszakadnak, depressziót és melankóliát kiváltva a traumatizált személyből (vagy csoportból). A németek lázasan belevetették magukat az újjáépítésbe, és élvezni kezdték a »gazdasági csoda« fogyasztói áldásait, és nem gyászolták meg Führerük elvesztését, nem éreztek gyászt a saját halottaik iránt, de ártatlan áldozataik (az elpusztított zsidók és a leigázott népek) iránt sem. Ez Mitscherlichék szerint az Anna Freud által leírt lelki védekezési és elhárító mechanizmusok »mintapéldája, amelyet tagadásnak nevezünk, és egy másik folyamat, a meg-nem-történtté tevés segítségével erősödik tovább – az a meg-nem-történtté tevés, amely megfigyelhető a háborús romok sietős eltakarítása és városaink ötlettelen felépítése során is«. A gyászra való képtelenség tehát a bűn, a szégyen és a szorongás intenzív elhárításának a következménye; ez pedig csak a korábbi szoros érzelmi kötelékek feladásával sikerülhet. A náci múlt elveszíti realitását, ezt nevezik Mitscherlichék Entwirklichung-nak, »valótlanításnak«, »valóságvesztésnek«. Az egyik fő kollektív lelki működés ugyanis éppen arra irányul, hogy mindaz a szörnyűség, ami a második világháborúban történt, valószínűtlenné, távolivá, izolálttá, énidegenné váljék. Ha viszont »nem történt semmi«, »csak« egy háborús vereség, amelyben Németország ugyanolyan hadviselő fél volt, mint a többi állam, és semmivel sem terheli több felelősség, mint a szövetségeseket, akkor nincs is mit gyászolni az elesett katonákon kívül. De minthogy a bűntudat valahol mégiscsak jelen van, ez megakadályozza a valódi gyászt, az emlékezést, a szembenézést, a kollektív trauma feldolgozását, az igazi jóvátételt, a német történelem sötét erőinek legyőzését, az emberi és társadalmi kapcsolatok új alapokra helyezését. Ebből fakad a melankólia, az én kiüresedése, a szeretet visszavonása, »a szeretet német formáinak«, a nárcisztikus önszeretetnek-öngyűlöletnek és a nagy eszményekhez való rajongó, de a mélyben ugyancsak ambivalens viszonynak a folytonos újrateremtése.

Mitscherlichék tanulságos esettanulmányokban mutatják be, hogyan jelennek meg a társadalmi patológia folyamatai és tünetei az egyén szintjén, súlyos neurózisokhoz vezetve. Külön fejezetben tárgyalnak olyan társadalomlélektani problémákat, mint az erkölcsök relativizálódása, az előítéletes és intoleráns magatartásformák, gyűlölködések újra megjelenése, a politikai passzivitás és apátia. Mitscherlichék könyve természetesen többször kitér az antiszemitizmus és a holokauszt témájára, egy olyan, őszintén antifasiszta német polgár szemszögéből, aki mélységesen elítéli mindazt, amit a német állam tett a zsidósággal 1933 és 1945 között. E törekvésében könyvük párhuzamba állítható Bibó Istvánnak a »német hisztériáról« és a magyarországi »zsidókérdésről« írt alapvető tanulmányaival. Ugyanakkor a »gyászra való képtelenség« és a valóságvesztés hasonlóképpen jellemezte a holokauszt túlélőinek és második generációjának lelkiállapotát is, miként erre később – éppen Mitscherlichék fogalmait alkalmazva és újraértelmezve – számosan rámutattak. Ebben az értelemben A gyászolásra képtelenül az egyéni és kollektív traumatizáció modern kutatásának is fontos előzménye.”