A melegek, hála istennek, még élvezik a házasodást

„Voltak virágoslányok, koszorúsfiúk, barátok olvastak föl idézeteket, megemlékeztek a kedves halottakról, akik már nem lehetnek itt, az anyakönyvvezető – egyben az ifjú pár analitikusa – remekül ötvözte a fennköltséget a feszültségoldó humorral, de a szertartás legjobb része az volt, amikor a vőlegények egymásnak mondtak beszédet. Derrence még énekelt is, mesterien vegyítve a szerelmi vallomást a Beyoncé-idézettel és a vicces trágársággal, Nick pedig élete legjobb szövegét mondta el, amit addig bírtam könnyek nélkül, míg azt nem mondta, hogy »arra mindig számítottam, hogy sikeres leszek, de arra soha, hogy boldog is«. Ekkor rövid időre csatlakoztam Derrence környékemen ülő nagynénijeihez, de szerencsére hamar össze tudtam szedni magam. Az se lett volna baj, ha nem, hiszen frakkban sírni igazán király dolog.

Kiskoromtól kezdve ministráltam, rengeteg fajta szertartáson vettem részt, aztán egy barátom révén évekig lógtam színházakban, de ilyen rendesen kidolgozott katarzist egyik helyen se nagyon éltem át.

A szertartás után kitódultunk a kertbe iszogatni, utána jött a vacsora a beszédekkel. Az amerikai érzelmesség csapott össze a brit humorral, az eredmény mindenkinek tökéletes döntetlen lett. És utána jött a tánc, amitől rengeteget vártam, de ennek ellenére elállt tőle a lélegzetem.

Hogyan rezeghet ütemre egy olyan tömeg, aminek az egyik fele mindkét nembeli feketékből, egy másik fele pedig melegekből áll, és Beyoncé-típusú zenét játszanak neki? Hát még sokkal úgyabbul, ahogy képzeltem volna. A dolog nem bénító, hanem felszabadító hatású volt, amiben némi része lehetett az addigra elfogyasztott 8-17 gintonicnak is. Mivel csípőrázásban mindenki annyira jó volt, én a funkciótlan ugrándozást választottam, Imola és a frakkom nagy örömére.”