„Tisza leverte az ellenzéki obstrukciót, kivezettette a parlamentből Károlyi Mihályt, majd párbajt is vívott vele, melyben legyőzte, keresztül vitt megszavazhatatlannak hitt törvényeket és szétveretett munkástüntetéseket - hadd utaljak az 1912. május 23-i »vérvörös csütörtökre« -, és még az »útelágazás« kifejezés sem jelentett neki leküzdhetetlen akadályt. Az általános és titkos választójogban látta a Monarchia Magyarországára és a magyar vezetésre, a tradicionális elitre leselkedő legnagyobb veszélyt. Ady Endre ezért »geszti bolondnak«, »magyarnak, úrnak egyként rongynak«tartotta, Tisza pedig egy magánbeszélgetésen azt mondta, hogy »Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmáján«. Azóta is szereti a magyar eszmetörténet párba állítani Adyt és Tiszát - például Szekfű Gyula is ezt teszi a Három nemzedékben. Mindketten kálvinisták voltak és erősen fatalisták, a Monarchia Magyarországa utolsó másfél évtizedének legkarakteresebb egyéniségei, továbbá egyikük sem szerette az Éjjel-nappal Budapestet.”