Magyar világ: Lehet dagonyázni!

„Áder János és társai – akiknek élete a hetvenes évek közepétől a gimnáziumi–sorkatonai–egyetemi léttől a pártalapításon, az enyhén szólva is kétes mozzanatokkal tarkított vagyonszerzésen át az ország legfontosabb vezető tisztségeinek megszerzéséig a hosszú évek minden napjának, minden percében összefonódott – úgy látják, hogy beérkeztek. Megteremtették, amit meg akartak teremteni. Egyenlőségjelet téve önmaguk és a nemzet között, befejezettnek tekintik a nagy munkát. Ami még hátravan, csupán finomítás, némi korrekció annak érdekében, hogy immár jusson valamivel több a kisemmizetteknek is, akiknek rovására felkapaszkodott, aki felkapaszkodhatott. A lényegen azonban ezek az apróságok nem változtatnak: szerintük mostantól stabil az általuk uralt, az őket és klienseiket szolgáló rendszer.

Magyarország – ahogyan Áder János láttatta – immár egyfajta állóvíz. Lehet benne dagonyázni! Már akinek, s amíg nem szikkad ki a pocsolya. Utána persze egymással is meggyűlhet a bajuk, hogy másokról említést se tegyünk. Ergo, államelnöki beszéd ide, államelnöki beszéd oda, semmi nincs itt befejezve. Az egyes ember, vagy a személyek egy szűk köre soha nem uralhatja egészen a társadalmi folyamatokat. Ezt persze igazán tudhatnák azok, akiket a Kádár-rendszer belügyminiszterének veje válogatott be a Rajk kollégiumba, hogy a rezsim új elitjét neveljék ki belőlük. De hiába volt az akkori is mindenhatónak hitt pártvezetés akarata, maga a rendszer változott meg, amihez aztán a fiúk, a mai országvezetők, többszöri pálfordulással alkalmazkodtak. Már csak emiatt sem hihetik komolyan, hogy a hatalmuk kiépítésével immár vége lesz minden változásnak.”