A „beiktatás”

„Demokráciákban, így az egykori Magyar Köztársaságban is az volt a szokás, hogy a választáson győztes párt benyújtotta a parlamentbe a kormányprogramot, amelyről vitázott, majd szavazott a parlament. Az utolsó törvényes Alkotmány szerint a parlament egyszerre szavazott a miniszterelnök megválasztásáról és a kormányprogram elfogadásáról. A kormánytöbbség automatikusan megszavazta a kormányprogramot, formailag mégis az volt a helyzet, hogy a miniszterelnök a kormányprogram elfogadásával kapta meg a legitim felhatalmazást. Az ellenzék elmondhatta a véleményét, szavazhatott arról, mi a fészkes fene fog történni a következő négy évben az országban.

Orbán illegitim alaptörvénye a miniszterelnök megválasztásáról rendelkezik, de nem beszél kormányprogramról. Amikor készült az iPaden, már tudták, hogy egy korlátlan hatalommal bíró király nem parlamenti jóváhagyással végzi a munkáját, nem jegyzőkönyvek és törvények korlátai között mozog, hanem ami az eszébe jut, az lesz. Ebbe iktatták be a felcsúti félnótást, aki már most Néró tüneteit mutatja. Ez nem túlzás, ezen az emberen látszik, hogy hibbant.

Magyarország szégyene és gyalázata ez kótyagos pali, a talpnyalóival, a szolgáival, az ellenzékével és az alattvalóival együtt. A 21. században, Európa közepén, az ókori birodalmak szintjére zuhannak vissza. Ez még csak nem is a középkor. A „beiktatáson” pedig szó nélkül ül az Alkotmánybíróság, amelynek többségét persze a Néró nevezte ki, de még nincs köztük a veje, a fatolvaj Tiborcz-gyerek, aki még bekerülhet. A független főügyész pincsikutyaként megy gratulálni az uralkodónak, éppen csak nem nyalogatja a kezét.”