„Most kéne jönni egy szakmailag korrekt, bibliai igék tömegével, héber és görög eredetivel alátámasztott »szent«-fogalomnak. Hadd ne menjek bele a részletekbe, legyen annyi elég, hogy a szentségről abban az értelemben gondolkodjunk, hogy elkülönített, más mint a hétköznapi. Isten szentsége jelenti a bűnben, bajban, rendetlenségben bukdácsoló világtól való elkülönülését abban az értelemben, hogy ez a világ nem fertőzhető meg Őt, nem tudja a maga szintjére lerángatni, Isten csak aláhajolni tud. Amikor egyénekről, vagy közösségről, időkről, vagy helyekről beszélünk a szentség kapcsán, akkor úgy értelmezhetjük a szentséget, mint aki/akik, vagy ami/amik az Isten számára vannak elválasztva, az Ő akaratát teljesítik, az Ő céljait töltik be, és ezért túlmutatnak önmagukon. Úgy is fogalmazhatnék, hogy szent az, akiben és amiben és amikor aláhajol hozzánk az Úr, és megérint bennünket.
Ezért szent az egyház, és addig szent az egyház, míg ezt éli, ennek az eszköze.
A házasságban szentül élni, pedig azt jelenti, hogy ez a kapcsolat elválik a korábbi megszokott gyermeki, testvéri, baráti vagy a majdan jövő szülői kapcsolattól, mert Istennek egyedi terve van vele: egymás életének kiteljesítése, testi-lelki örömök megélése, a szeretetben szolgáló, önfeláldozó élet megvalósításának színtere, ahol Isten részt adhat a teremtés csodájából is, ha gyermekkel is megáldja a házasságot. Szentül élni a házastárssal azt jelenti, hogy Istenkapcsolatunk után, amennyiben adatik, ezt a relációt éljük meg első számú kapcsolatként, elválasztva a többitől.
Ezek a példák csak néhány aspektusát mutatják a szent fogalomnak, de talán dobbantóként szolgálhatnak, hogy elrugaszkodva róluk merjünk református szentekről, szentségről beszélni.”