Nagy általánosságban csak annyit, hogy a 2009-2010 körül már köznevetség tárgyává váló és széles körben lehülyézett Debreczeni Józsefnek igazából szamárháton kellett volna visszatérni a közéletbe illatfelhőben, úgy, hogy azok lengetnek neki pálma- és fenyőággal, de legalább egy wunderbaummal, akik korábban egyezményesen kacagtak aggályain, hogy kétharmad esetén Magyarország Felcsút külterülete lesz.
Előre is golgotai bazaltra vésem, méltatlan lenne, ha a NER-t az elmúlt nyolc évhez mérnénk („Az elmúlt nyolc év iránt lassan már nosztalgiát érzek” by Puzsér Róbert), hiszen pártunk és rendszere olyan, akár a Bon Jovi, csak önmagával mérhető. (További analógia a penetránsan középosztályi Keep the Faith kirobbanó sikere a fiatalkori hajmetál után.) Miután Muhammad Ali bemondta, hogy ő a legnagyobb – mint a NER antréként a NENYI-vel –, nem nézhetjük egy meccsét sem Kótai Misihez képest, mert ez tisztátalanabb képhez vezetne, mint a menetrend szerint jövő szemhéjrepedés.
Nos, a magyar futballnál mélyebbre már csak a Fidesz jutott egykori önmagához képest az elmúlt huszonöt évben. A kilencvenes évek elején farmerkabátban odavetett, elképesztően menő, „a Fidesznek nincs álláspontja a mohácsi csata kérdésében” kijelentéstől – amelyhez foghatót csak Esterházy Pétertől tudok, miszerint „az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban” – eljutni oda, hogy a látszatra egyre inkább Tisza István házelnöki tevékenységét mintának tekintő Kövér László a mohácsi megemlékezést bankározásra-Fuggerezésre használja, integeren illeszkedve Bogár László múltszemléletébe, egyben guminőként amortizálva történelmünket; az nemhogy egy hanyatló ív az elmúlt huszonöt évben, hanem egyenesen egy lefelé mutató egyenes.