„Sok éve vagyok pedagógiai szakértő. (...) Ma is sokan keresnek, ha nem tudnak eligazodni valamiben, bár bevallom, a mostani szabályozás útvesztőjében nekem is nehéz eligazodnom néha. Ahhoz, hogy szakértőként dolgozhassak tovább, most egy új eljárásnak kell megfelelni. (...)
Nem akarok báb lenni, elfogadni a valakik által tekintélyes embernek titulált valakik utasításait, és néma végrehajtója lenni a számomra előírt szabályoknak. Igen, magam akarok dönteni, a legjobb tudásom szerint, és erre buzdítom a tanítványaimat is. A kétkedésre, a vitára, a jobbító szándékú kritikára. Arra, hogy lehet kérdezni. Mindenkitől. Szabadon. És azt is szeretném, ha tudnák, hogy a tekintély mindig a tudáshoz kötődik, sosem a pozícióhoz. És az igazi tudással bírók bölcsek, akik sosem várják el a lapulást, kifejezetten örülnek a lázadó, mindent megkérdőjelező magatartásnak. Mert tudják, a vitákból ők is építkeznek, hiszen újra átgondolhatják azt, amiben hisznek.
Úgy érzem, ez a program nem szakértőket keres, sokkal inkább lojális, gondolkodni nem akaró embereket, akik a bebiflázott jogszabályokra hivatkozva végrehajtják mindazt, amivel megbízzák őket. Kétkedés nélkül, határozottan, képviselve a feljebbvalóikat. Akik végigviszik, kikényszerítik a mostani elvárások szerinti pedagógiai paradigmaváltást. Ők lesznek az eszközök a hatalom kezében.
Képtelen vagyok erre. Szakértőként már betörtem. Már nem akarom. Vajon pedagógusként meddig leszek képes?”