Nem szeretek magas és alacsony művészetben gondolkodni. Előítéleteket táplál. Anno szerveztem egy koncertestet New Yorkban, amire rengeteg embert – a barátaimat és néhány, szinte csak hallomásból ismert művészt – is elhívtam. Ott volt egy new-wave banda Manchesterből, a New Order, de például Iggy Pop is. Ő percekkel a koncert előtt odajött hozzám és közölte, hogy írt egy dalt a Mishima című filmhez készült zenémre és szeretné elénekelni. Mondtam, hogy feltétlenül. És akkor, ott minden próba nélkül felmentünk a színpadra, én leültem a zongorához ő pedig elkezdett énekelni. Iszonyatosan erős dal volt.
Egyszóval, szerintem nem hogy egészséges, de egyenest kötelességünk megpróbálni lebontani a komoly- és könnyűzene közti falakat, összerázva egy kicsit a két végletet. Ha átlendülsz a műfaji korlátokon az épp ugyanolyan, mint mikor különböző kulturális háttérrel rendelkező, kínai, indiai vagy mondjuk ausztrál emberekkel ülsz le zenélni: rettentően inspiratív. Arról nem is beszélve, hogyha olyan emberekkel lépsz fel, akik nem tudnak kottát olvasni, az kizökkent a komfortzónádból és teljesen új, izgalmas megközelítésekhez vezet. Ezért sem szeretek kategorizálni, amit én játszom az nem komolyzene és nem könnyűzene. Manapság leginkább globalmusicnak nevezik, ez pedig azt hiszem kellőképp kifejező.”