Irigylem azokat a politikusokat és újságíró-szerkesztőket, akik magabiztosan foglalnak állást Ukrajna és Oroszország konfliktusában, s vagy az egyik, vagy a másik oldal mellett teszik le a garast. Vannak, akiknek szemébenOroszország a rossz fiú, vannak, akik szerint a nyugat által támogatott új ukrán hatalom az – és fordítva. Persze a többség inkább Oroszországot festi le sötét színekkel. Annak vezetőjét, Vlagyimir Putyint hűvös zsarnoknak láttatja, aki a Krímben zajló események miatt méltatlanná vált arra, hogy a nyugati államok vezetői maguk közé engedjék a jövőben.
Ehhez képest én magam tele vagyok kétségekkel.
Igaz, nem szakértőként formálok véleményt. Csak egy civil vagyok, aki pár évtizede érdeklődéssel tanulmányozza a térség történelmét, kultúráját. Esetleg azt tehetem még hozzá, hogy miután érzékelni kezdtem az ukrajnai feszültségeket, ám ezekről heteken át semmilyen hírt nem adott a magyar média, magam kezdtem információkat gyűjteni a legkülönfélébb forrásokból, majd ezek felhasználásával posztokat írtam. Az elmúlt két hónapban, aBekiáltás blogon, ezt leszámítva, tizennyolc jegyzetet tettem közzé, amelyek az Index, a blog.hu és a Mandiner közvetítésével összesen negyvenezer olvasó érdeklődését váltották ki. De mint fentebb jeleztem: sokakkal ellentétben korántsem vagyok biztos abban, hogy átlátom, mi miért is történik a Kárpátok keleti külső karéjától a Dnyeper folyó baloldaláig terjedő, déli irányban a Fekete-tengerig elterülő térségben. Viszont annál nagyobb a zavarom amiatt, hogy egészen más megvilágításban mutatja az eseményeket a nyugati, benne a hazai média, mint a keleti orosz-ukrán. (...)
Mindez azonban nem azért fontos, hogy igazságot szolgáltassak Oroszországnak. Egyrészt, aligha szorul rá, s ha igen, akkor sem tőlem remélné ezt. Másrészt a politika és az igazság sosem jártak, ma sem járnak kart karba öltve. Oroszországot, mint ahogy bármilyen más államot is, nem az igazságérzet, hanem az érdekek vezérlik. E tekintetben Oroszország sem nem különb, sem nem alávalóbb másoknál. Putyin, Obama, Merkel és a többiek, meg az általuk képviselt rendszert tükröző-szolgáló média az úgymond igazságot csak olyankor rángatják elő, amikor el akarnak fedezni valamit a tömegek elől. Amikor kínos lenne bevallani, hogy hatalmi-gazdasági meggondolások vezetik lépéseiket, határozzák meg döntéseiket. Esetleg nagy hatalmú csoportok érdekeinek szolgálatába állítják az állam különféle gépezeteit, vagy épp ténylegesen is a választóik nagy tömegeinek akarnak kedvezni azzal, hogy más országok rovására intézkednek.
A világban zajló eseményeket, köztük ezt a mostani ukrán–orosz konfliktus mezében jelentkező kelet–nyugati hatalmi játszmát, s az annak részeként zajló információs médiaháborút figyelve, az a benyomásom, hogy a politikai-gazdasági hatalom birtokosainak cselekedeteit egyre gyakrabban motiválják sunyi, sőt alantas meggondolások a demokráciákban is. Ám ha ezek úgymond szabad sajtója is ugyanúgy elhallgatja a fontos információkat, ahogyan a diktatúrákban sem osztják meg a tömegekkel a részleteket, akkor bizony a magasabb rendűnek mondott hatalomgyakorlási-kormányzási formáció ugyanolyanná válik, mint az a megvetett másik. A végén pedig áldozatai leszünk ennek a gyakorlatnak mindannyian, mert kis idő elteltével már fogalmunk sem lesz róla, hogy mi történik körülöttünk, s ránk hivatkozva milyen intézkedéseket hoznak a hatalom birtokosai éppenséggel rólunk.
Azok pedig, akik csak az egyik oldal híreinek ismeretében formáltak és formálnak véleményt ezekről a térségünket alapvetően befolyásoló mostani folyamatokról, legyenek bár politikusok, vagy publicisták, valójában csak hangulatkeltők, nem pedig olyan valakik, akik a tisztánlátást segítenék elő. Ahogy ez már nagy kataklizmák előtt lenni szokott... Úgy vélem, ez itt az igazi baj, nem pedig az, hogy az ukrán-orosz vitában most éppenséggel kinek van, kinek lehet igaza!”