Viktor, a bátor

„Közben megjelentek Orbán Viktor plakátjai. Nincs rajtuk buzdítás, felhívás, nem kérnek támogatást, hanem egyszerűen közlik a tényt, hogy ki Magyarország miniszterelnöke. Karikatúráig fokozódott a kockázatkerülés. Nincs interjú, ellenőrizetlen nyilvános megjelenés, nem adják ki a sajtónak előre a kormányfő napirendjét, így aztán véletlenül sem botolhat bele másba, mint a jó előre, az állványul szolgáló riporterrel együtt odakészített kormánypárti mikrofonba. Nincs kellemetlen vagy legalább a lényegről szóló kérdés. Nincs nyilatkozat az oroszokról, Paksról, a tervekről, a választási programról (na jó, program sincs, úgyhogy arról nem is lehet). Az egész Fidesz-kampányon érződik az izzadságszagú erőfeszítés: »Csak el ne rontsuk!«

Márpedig egy tévévita során könnyű hibázni. De még ha nem ront is el semmit az ember, a másikról akkor is kiderülhet, hogy valamihez jobban ért, valamiről meggyőzőbben tud beszélni, vagy egyszerűen a mondanivalója jobban rezonál a hallgatóság meggyőződésével. A vereséghez még csak az sem kell, hogy a túloldalon félelmetes debattőr álljon, az is elég, ha igaza van. Úgyhogy Orbán Viktor aszerint viszonyul a tévévitához, hogy éppen mit vél az érdekének. Ha kell, a demokrácia minimumának tartja, ha kell, fölösleges időtöltésnek. Fel volt háborodva, amikor Horn Gyula száján az csúszott ki, hogy az ő kormányának nincs alternatívája – most meg az a hivatalos álláspontja, hogy »nincs valós alternatívát felmutató, kormányzóképes igazi jelölt a baloldalon«.”