A Jobbik nem „radikális”

„A Jobbik egyébként – szemben a ballib sajtó szokásos, gyáva, buta és félrevezető jelzőjével – nem »radikális«, mert nem lehet radikális az az irányzat, amelynek minden gondolata pusztán restriktív, represszív-elfojtó, kényszerítő-kényszeres, és mint ilyen, merőben negatív. Az egyetlen elem, amelyet fölszabadít, az az erőszak – de annak is a szabályozott, alakias, egyenruhás, engedelmességre késztető, csonkító válfaja. Ezt enyhíti a fascion a maga pszeudo-alternatív ökörködéseivel.

A Jobbik ún. emblematikus figurái – a hideg, unalmas, passzív pártelnök, az égő szemű, zavarosfejű fanatikus, a brutális, beszédképtelen, nagydarab huligán, a nagyszájú euroképviselőnő, akiből minduntalan előbukkan a még le nem küzdött liberalizmusa – nem vehetők komolyan, de nem is veszi őket komolyan a fascion. Ők pont így jók, a maguk reménytelen tudatlanságában és ostobaságában elütnek a fáradt, elszürkült „elittől”. Ők nem a »gyűlöletet« képviselik – ez a másik téves liberális médiaközhely – , hanem a mainstream történeti narratíva elleni lázadás befejezését: a konzervatív középosztály egésze eldöntötte immár, hogy A TENGELYHATALMAKNAK VOLT IGAZUK (ebben a meggyőződésben vannak ugyan fokozatok), ennek a kifejezője a Horthy-kultusz, amelynek középpontjában a kultuszképződésre tökéletesen alkalmatlan, érdektelen, középszerű, minden eredetiség nélküli főtiszt áll – ez is nagyon jellemző! – , nem pedig a régi vagy akár az újabb szélsőjobboldal színesebb figurái. Seymour Martin Lipset régi jó terminusával ez a középutas szélsőség (the extremism of the middle). (A vallástalan Magyarországon az egyházak szerepe ebben marginális: az egyházak ma a nemzeti konzervatív kormánytöbbség kultúrafinanszírozási és propagandairodái, nincsenek önálló, saját világnézeti körvonalaik.)”