„A publicisztika létjogosultságát az adja, hogy baromi jól szórakozom, miközben írom, és néhányan szintén örömüket lelik abban, hogy saját gondolataikat, érzéseiket felfedezik a szövegben, azaz a világon semmi sem változik, csupán a gettó, amiben élünk, lesz valamivel vidámabb, otthonosabb és zsúfoltabb. A Sex Pistols rajongói eljártak Clash koncertre, de Demis Roussosra nem, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy Johnny Rottennek igaza volt, Demis Roussosnak pedig nem, csupán annyit, hogy bizonyos habitushoz bizonyos zenei stílus illik, és a komfortzóna nem végtelen.
Amikor tehát visszagondolok munkásságomra, és annak eredményére, ami konkrétan a semmi, akkor nem haragszom a világra, hanem őszinte derűvel és elégedettséggel tölt el, hogy ha ugyanennyi pénzt a Hejőcsabai Cementműben kellett volna megkeresnem, most joggal sajnálnám magamat.
Külön örömöt okoz, hogy jönnek és jönnek új nemzedékek, amelyek meg akarják változtatni a világot, és bár a publicisztika műfaja végleg a düh és/vagy a intellektuális fölény kifejezésére szolgáló irányzat lett, miközben a változtatás vágya más területeken próbálkozik hiába, az ő munkásságuk ugyanúgy a szórakoztatóipar része, aztán vagy rájönnek, vagy a mélyen átélt sértettség hosszú korszaka következik, ami egyébként szintén szórakoztató, csak állítólag tönkrevágja az emésztést.
Egy publicisztikának ugyanis egyetlen értékmérője van, márpedig az, hogy milyen hirdetést sikerül elhelyezni mellette az oldalon és mennyiért. Azok a publicisztikák, amelyek mellett egy New York-i hentes hirdeti a hazai ízeket, alapból és természetesen rossz publicisztikák, míg azok, amelyek mellett a Coca-Cola és/vagy az Apple, nagyszerű és már-már korszakalkotó írások. És bár tudom, hogyan hangzik mindez, higgyék el, ebben egy csöppnyi cinizmus sincs, csak a tapasztalat.”