Az örökség

„Rövid történelemóra: az SZDSZ az első szabad választásokon elért második helyével a parlament vezető ellenzéki erejévé vált, mégsem tudott váltópárttá válni. 1994-ben ismét az ezüstérem jutott neki, a kormányzás terhe alatt összeroskadt MDF helyett az MSZP mögött, ekkor azonban a parlamenti logikának ellentmondva kormányzati szerepet vállalt. Négy év múlva már kis pártként került be a parlamentbe, mely státusból aztán nem is tudott kitörni. Mintha az egykori SZDSZ kemény magja tudatosan rázta volna le magáról a többek között a rendszerváltás idejének kérlelhetetlen antikommunizmusával a párthoz vonzott tömegeket. Miközben a szabad demokraták Kis Jánostól eljutottak Kóka Jánosig, támogatottságban és erkölcsileg összeaszalódva sem vettek vissza arroganciájukból, állandó partnerükből, az MSZP-ből pedig kormányon mindig kizsarolták a magyarországi baloldal máig tartó mély identitásválságához vezető, kíméletlen, államtalanító, neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát.

Furcsa látni, hogy az SZDSZ megszűnésével mintha nagyobb erőre kapna ez a mentalitás, s a bukott párt prominensei is aktívabbá válnának. A korábbi pártjukat a sírig vezető, illetve abba belehelyező politikusok szerepelnek, szakértenek, a legkorruptabbja a korrupcióról, Budapest megnyomorítója az elveszett szabadságról ír könyvet; elárasztják az úgynevezett demokratikus ellenzék tereit, fórumait. Némelyikük már elfoglalta a politikai túlélést – talán – biztosító helyet az ellenzéki együttműködés nagy hajóján, mások még csak igyekeznek felkapaszkodni rá. Az egykori SZDSZ ökle, a vélemény(de)formáló médiaértelmiség pedig régi, kipróbált módszereivel, az itthoni kultúrharc kiprovokálásával és az ország külföldi lejáratásával próbál valamiféle kormányváltó hangulatot gerjeszteni. Jó részük Mesterházy Attilát Bajnai Gordon mögé parancsolná, Gyurcsány Ferencet rehabilitálná.

Semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek. Az adósságuk pedig már nem az ő gondjuk.”