„A felhalmozodó elképesztő pénztömeg tényéből és abból, hogy a központi bankok zéró kamatláb-politikája mindezt a tömeget tovább fogja növelni, nem következhet más, mint hogy a pénz általános értékvesztése csak idő kérdése. A keynesiánusok visszatérő érve, hogy nagy mennyiségű pénz nem okoz feltétlen inflációt, gyorsan hamisnak fog bizonyulni. Az inflációs kockázatot csak addig lehet elhárítani, amíg ez a pénz a csak pénzügyi magasszféra köreiben mozog, amint azonban leszáll a valódi dolgok alvilágába, azonnal inflációt fog létrehozni. Az elsődleges alaptermékek és a mezőgazdásági termékek piaca már megtapasztalta mindezt, ahogy egyes országokban az ingatlan- és lakáspiac is: a legutóbbi idők tapaszatlata, hogy egyes nagy német városokban a lakbér sokak számára már elérhetetlen magasságokba került.
A helyzetet ellensúlyozni irányuló intézkedések, feltételezvén, hogy ezeket egyáltalán valóban azért találták ki, hogy kivezessenek mnket a válságból, érdekes irracionális allürrel bírnak. Sem a neoliberálisok, sem a keynesiánusok nem hajlandók szemügyre venni, hogy idestova majd negyven éve egyetlen dolog tette lehetővé a reálgazdaság működésének fenntartását: a hitelekhez való menekülés. Egy megszorító politika, amely véget akar vetni ennek, nem okozhat mást mint depressziót. Másrészről, a keynesiánusok élénkítő csomagjai nem jelentenek semmi mást, mint ennek az eladósódási politikának ad infinitum folytatását, mert a magánszektor soha több nem lesz abban a helyzetben, hogy »átvegye a gazdaság motorjának szerepét«.
A válság négy évtizedében a termelékenység Németországban (azaz a német statisztikai hivatal adatai alapján az egy munkaórára jutó hozzáadott érték) háromszorosára nőtt az iparban és egyenesen hatszorosára a mezőgazdaságban. A munka egyre kevésbé hasznos az anyagi gazdagság termelésében, melynek következtében a munka kizsákmányolásán alapuló valós értéktöbblet-termelés egyre inkább a lehetetlenségek birodalmába tartozik. A kapitalista termelési mód képtelensége arra, hogy elképzelje egy munka nélküli élet lehetségességét abban a tényben is megmutatkozik, hogy – az illuzórikus »versenyképesség« iránt érzett szerelemből – éppen most beszélnek a szieszta eltörléséről a dél-eurpai országkban, hogy végre őket is részesítsék a protestáns munka-etika áldásaiból.
Nincs már más lehetőség kilábalni a válságból, mint leszámolni a gazdagság absztrakt formájával és ezzel a kapitalista termelési móddal; helyébe olyan társadalmi orientációt állíthatunk, amilyet akarunk, feltéve, hogy az egyedül a valós anyagi gazdagságon alapul. Egészen addig, amíg egy ilyen perspektíva irreális marad, nem is lehet más választásunk, mint dönteni a megszorító intézkedések és a keynesiánus élénkítő programok között – ebben a helyzetben egyértelmű, hogy az utóbbiak a támogatandóak. A neoliberális megszorító intézkedések semmi mást nem hozhatnak magukkal, mint mindig nagyobb emberi áldozatot egy olyan rendszer fenntartása érdekében, mely fenntarthatatlan: akik feleslegessé váltak a tőke értékesülése szempontjából, azok egyszerűen nem számítanak többet a rendszer számára. Jóllehet a keynesiánus programok is tartalmazzák azt az illuziót, hogy a rendszer megmenthető, de mindezt legalább elfogadható módszerekkel képzelik el, amelyek soha nem tévesztik teljesen szem elől az anyagi gazdagság termelését.
Ezek a programok még most is tanúságot tehetnének egy kicsit több intelligenciáról: mivel a közszolgáltatások infrastruktúráján spórolunk immár negyven éve, ezért itt igazán hasznosan költhetnénk el a pénzt, helyreállíthatnánk őket, mint újra életet lehelhetnénk a társadalombiztosítási rendszereink felfüggesztett funkcióiba is. De mindenesetre, semmi »régi autóját cserélje újra«-típusú állami támogatás (»Umweltprämie«, »prime à la casse«), ha kérhetjük – mert ne feledjük el, hogy nyakunkon az ökológiai válság is. De erről majd máskor.”