A játszma vége

2013. október 01. 16:39

Idestova majd negyven éve egyetlen dolog tette lehetővé a reálgazdaság működésének fenntartását: a hitelekhez való menekülés.

2013. október 01. 16:39
Claus Peter Ortlieb
Rednews

„A felhalmozodó elképesztő pénztömeg tényéből és abból, hogy a központi bankok zéró kamatláb-politikája mindezt a tömeget tovább fogja növelni, nem következhet más, mint hogy a pénz általános értékvesztése csak idő kérdése. A keynesiánusok visszatérő érve, hogy nagy mennyiségű pénz nem okoz feltétlen inflációt, gyorsan hamisnak fog bizonyulni. Az inflációs kockázatot csak addig lehet elhárítani, amíg ez a pénz a csak pénzügyi magasszféra köreiben mozog, amint azonban leszáll a valódi dolgok alvilágába, azonnal inflációt fog létrehozni. Az elsődleges alaptermékek és a mezőgazdásági termékek piaca már megtapasztalta mindezt, ahogy egyes országokban az ingatlan- és lakáspiac is: a legutóbbi idők tapaszatlata, hogy egyes nagy német városokban a lakbér sokak számára már elérhetetlen magasságokba került. 


A helyzetet ellensúlyozni irányuló intézkedések, feltételezvén, hogy ezeket egyáltalán valóban azért találták ki, hogy kivezessenek mnket a válságból, érdekes irracionális allürrel bírnak. Sem a neoliberálisok, sem a keynesiánusok nem hajlandók szemügyre venni, hogy idestova majd negyven éve egyetlen dolog tette lehetővé a reálgazdaság működésének fenntartását: a hitelekhez való menekülés. Egy megszorító politika, amely véget akar vetni ennek, nem okozhat mást mint depressziót. Másrészről, a keynesiánusok élénkítő csomagjai nem jelentenek semmi mást, mint ennek az eladósódási politikának ad infinitum folytatását, mert a magánszektor soha több nem lesz abban a helyzetben, hogy »átvegye a gazdaság motorjának szerepét«.   

A válság négy évtizedében a termelékenység Németországban (azaz a német statisztikai hivatal adatai alapján az egy munkaórára jutó hozzáadott érték) háromszorosára nőtt az iparban és egyenesen hatszorosára a mezőgazdaságban. A munka egyre kevésbé hasznos az anyagi gazdagság termelésében, melynek következtében a munka kizsákmányolásán alapuló valós értéktöbblet-termelés egyre inkább a lehetetlenségek birodalmába tartozik. A kapitalista termelési mód képtelensége arra, hogy elképzelje egy munka nélküli élet lehetségességét abban a tényben is megmutatkozik, hogy – az illuzórikus »versenyképesség« iránt érzett szerelemből – éppen most beszélnek a szieszta eltörléséről a dél-eurpai országkban, hogy végre őket is részesítsék a protestáns munka-etika áldásaiból.

Nincs már más lehetőség kilábalni a válságból, mint leszámolni a gazdagság absztrakt formájával és ezzel a kapitalista termelési móddal; helyébe olyan társadalmi orientációt állíthatunk, amilyet akarunk, feltéve, hogy az egyedül a valós anyagi gazdagságon alapul. Egészen addig, amíg egy ilyen perspektíva irreális marad, nem is lehet más választásunk, mint dönteni a megszorító intézkedések és a keynesiánus élénkítő programok között – ebben a helyzetben egyértelmű, hogy az utóbbiak a támogatandóak. A neoliberális megszorító intézkedések semmi mást nem hozhatnak magukkal, mint mindig nagyobb emberi áldozatot egy olyan rendszer fenntartása érdekében, mely fenntarthatatlan: akik feleslegessé váltak a tőke értékesülése szempontjából, azok egyszerűen nem számítanak többet a rendszer számára. Jóllehet a keynesiánus programok is tartalmazzák azt az illuziót, hogy a rendszer megmenthető, de mindezt legalább elfogadható módszerekkel képzelik el, amelyek soha nem tévesztik teljesen szem elől az anyagi gazdagság termelését.    

Ezek a programok még most is tanúságot tehetnének egy kicsit több intelligenciáról: mivel a közszolgáltatások infrastruktúráján spórolunk immár negyven éve, ezért itt igazán hasznosan költhetnénk el a pénzt, helyreállíthatnánk őket, mint újra életet lehelhetnénk a társadalombiztosítási rendszereink felfüggesztett funkcióiba is. De mindenesetre, semmi »régi autóját cserélje újra«-típusú állami támogatás (»Umweltprämie«, »prime à la casse«), ha kérhetjük – mert ne feledjük el, hogy nyakunkon az ökológiai válság is. De erről majd máskor.”
az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 22 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Serio
2013. október 01. 21:47
KÖSZÖNÖM MANDINER! Kedves magyar "konzervatívok", ilyen jót utoljára akkor röhögtem, amikor általános iskolában füstbombát dugtunk a Mátyás-kút egyik vizslája mögé, hogy úgy látsszék, a kutya szellentett. Barátaim. Hogy van az, hogy a REDNEWS, a MARXISTA, KOMMUNISTA lap egy elsőre nyilvánvalóan KOMMUNISTA cikke 12 pozitív szavazatot kap?! Megmondom. Azért, mert komcsik vagytok. Egytől egyig. Jobbikosok? Komcsik vagytok. Fideszesek? Komcsik vagytok. Pártfüggetlen nemzeti radikálisok? KOMCSIK vagytok. Kibetűzöm hogy mindenki értse: ti K-O-M-M-U-N-I-S-T-Á-K vagytok! Igaz ugyan hogy nem bolsevik, internacionalista kommunisták, de kommunisták nevertheless. És ez nem értékítélet. Szép elv a kommunizmus. De ideje magatokba nézni. Aki komcsi, az ne mondja már a politikai ellenfelére hogy komcsi. Mondjátok rájuk inkább, hogy kizsákmányoló burzsuj. Az közelebb is van az igazsághoz.
KannibálTatárÚr
2013. október 01. 20:05
A szabad verseny eredménye? A mezőgazdaságban a termelékenység 1950-hez képest legalább a harmincszorosa, de mezőgazdaságból nem lehet megélni. Egészségügyben a termelékenység kb. a negyedére csökkent, de egyre több pénzt követelnek és kapnak az egészségügyiek. Látható, hogy a verseny eredménye az, hogy aki dolgozik, elbukik, aki mímeli a munkát, az támogatást kap.
Soma
2013. október 01. 19:17
Minden normális ember látja, mi folyik körülötte. Kiszámítható a következmény.
hátakkor
2013. október 01. 19:15
"A neoliberális megszorító intézkedések semmi mást nem hozhatnak magukkal, mint mindig nagyobb emberi áldozatot egy olyan rendszer fenntartása érdekében, mely fenntarthatatlan"
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!