„Az elmúlt évtized elejétől kezdve egyre több iskola alkalmazott főállású iskolai szociális munkást, vagy bízott meg civil szervezet alkalmazásában álló szakembert arra, hogy a hátrányos helyzetű, problémás viselkedésű diákokat segítse egyéni esetkezeléssel, szociális csoport munkával, közösségi munkával. Az iskolai szociális munkást éppen arra képezték ki, hogy a maga szociális kontextusában kezeljen olyan problémákat, amelyekben az iskolarendőr csupán bűnüldözési és bűnmegelőzési problémát lát – az okokat lássa és kezelje, és ne csak a tüneteket. Még az előző kormány idején megszüntették azonban az gyermek- és ifjúságvédelmi felelős munkakör kötelező alkalmazását, azt az iskolaigazgatókra terhelték rá.
Először úgy tűnt, hogy a jelenlegi kormány felkarolja az iskolai szociális munkások hálózatát, számos egyeztetés folyt a minisztérium és a civilek között. A kezdeti lelkesedésből aztán pénzhiányra hivatkozva nem lett semmi (a stadionépítési láz közepette a pénzhiányra való hivatkozás meggyőző ereje természetesen korlátozott). Az iskolai szociális munkási végzettség kimaradt a közoktatási törvényből, az ifjúságvédelmi felelős munkakörből pedig felügyelő lett, akinek a munkáját csak fogyatékos tanulókat oktató intézményben fogja finanszírozni az állam. Ezzel az ifjúságvédelem gyakorlatilag visszalépett az 1964 előtti állapothoz, ekkor vezették be ugyanis a gyermekvédelmi felelős intézményét. Úgy látszik, a kormány az ifjúságvédelem, a drogmegelőzés kérdésében elsősorban rendészeti és bűnmegelőzési problémát lát. És ez hosszú távon meg fogja bosszulni magát.”