Aki ad magára, jár templomba

„Ha történelmi fordulatról túlzás is lenne beszélni e néhány példa kapcsán, annyi talán bizonnyal elmondható, hogy a nyugati keresztyénség jövőjének ez az ismert sematikus értelmezése minimum kérdéseket vet fel. Egyre szaporodó jelei vannak annak, hogy bekövetkezhet egy fordulat, amely, azt hiszem, egész egyszerűen történelmi reakció a huszadik század második felének európai ateista ámokfutására. Nem, ezúttal nem a mi történetünkre gondolok elsősorban, tehát a kommunizmusra a hivatalos ateizmusával, hanem különösképpen is a hatvanas-hetvenes évek nyugati neomarxizmusának máig tartó hatására. Magát a jelenséget és annak hatását a vasfüggöny mögött élve talán nem fogtuk fel teljes mélységében. (Én biztosan nem.) Helyette inkább az emlékeinkben még megmaradt keresztyén Európáról ábrándoztunk, s csak az úgynevezett rendszerváltás utáni eszmélődéseinkben döbbentünk rá arra, hogy ez az Európa már nem az az Európa. Miközben tehát mi be voltunk zárva az erőszakolt ateizmus világába, nemigen tudatosodott bennünk, hogy volt itt valamiféle párhuzamosság Nyugat-és Kelet Európa között, legalábbis ami a keresztyén hagyományhoz való viszonyt illeti. Nem véletlen, hogy »kiszabadulásunk« után hiába kerestünk volna támaszt a Nyugaton a keresztyén folytonosság valamiféle visszaállítására. Sőt, azt kell mondanunk, hogy a kommunizmus zártsága abszurd módon egyszerre megszüntette, de mégis jobban konzerválta a hagyományos értékvilágot mint a szabad Nyugat-Európa.

Az általam a fentiekben leírt személyes tapasztalatok viszont mintha arra utalnának, hogy az ateizmusnak ez a magától értetődőnek bemutatott, és tényleg széles tömegek által elfogadott európai trendje nem feltétlenül valamiféle végleges beállítódás (végtére is a történelem nem marxista sablonok szerint működik), hanem nagyon is átmeneti történeti jelenség, amely ma a kifulladás jeleit mutatja. Úgy tűnik, lehet ugyan a történeti keresztyénséget zárójelbe tenni, visszalökni a múltba, kiiktatni mint irreleváns valóságértelmezést, sőt akár démonizálni is, attól még nem lehet felfüggeszteni azt az igényt, amely a keresztyénséget »létrehozta«: a mindenkori ember mindenkori igényét arra, hogy az életének valamiféle értelemadó hátteret találjon. Miközben tehát a történeti keresztyénség háttérbe szorítása valóban »sikerrel« járt, s ehhez – legyünk önkritikusak - bizonyára hozzájárult maga a történeti keresztyénség is, addig a másik oldalon az ateizmus mégsem tudott felmutatni valamiféle egységes világképet, amely az emberi életet értelmes egészbe helyezte volna. Szinte szükségszerűen megjelenik újra az igény valamiféle morális világrendre, arra, hogy az emberi élet egésze kapjon ismét valamiféle átfogó értelmezési keretet, kontextust, univerzális kitekintést, jelentést és tartalmat. A mindenkori emberi igényt az élet rituális felépítésére (Eliade) nem lehet megszüntetni.”