Volt egy álmunk

„Volt egy álmunk – én már régóta nem álmodom ezt az álmot, de jobb kedvű nem lettem ettől se – , EMBERI JOGOK volt a neve. Egy s más valóra vált belőle, nyíltan nem illik és nem szokás semmibe venni, bár a gúnyos mosoly mindenütt ott virít. Ma Magyarországon – másutt nem – a »liberalizmus« a piac kultuszát jelenti s egyfajta elvont pluralizmust. Pedig az 1989-i kelet-európai liberalizmus egyrészt 1968 utáni szabadelvűség volt, amelynek fő képviselői egy időben vonzódtak a (szovjetellenes) új baloldalhoz, másrészt hőseik Magyarországon – Eötvös, Jászi, Bibó – egalitáriusok voltak. A legnagyobb liberális (és republikánus) filozófus, Kant, a nagy francia forradalom híve volt. A jogegyenlőség, a szociális állampolgárság s ami velük jár (az alkotmányosság és a nyilvánosság elve) egalitáriussá tette a liberalizmust. A nem egalitárius liberalizmus konzervatív.

Az egalitárius – alapjogi és szociális értelemben is egyenlősítő – modern liberalizmus nem volt pusztán procedurális, s a népben bízott mindenekelőtt, nem a jogtudó elitekben (»a fékekben és ellensúlyokban«, ami most az egyetlen hatékony liberális mítosz a tekintélyelvű, szabadságellenes rezsimektől tartó, művelt kisebbség körében). Ez a liberalizmus pusztul, hőseit – Julian Assange-tól Edward Snowdenig – üldözi a nyugati jogállam. A brutalitástól sohasem idegenkedő brit állam most már a szabad sajtóra is lesújt. 1789 és 1989 szelleme kihunyt. Magam is elhagytam – ha tetszik, elárultam – ezt a szellemet. De én ennél nem kevesebb, hanem több (ha tetszik: »mélyebb«) szabadságot szerettem volna.

Az atomizálódás, a bomlás, a szétzüllés együttállása az autoritárius erőszakoskodással (ennek az együttállásnak a jelei a rasszizmus, a nőgyűlölet, a homofóbia, az öregek és betegek gyűlölete: mindezek végső soron a legalpáribb önzést fejezik ki), a politikai cselekvésképtelenség és az általánosult, kölcsönös gyűlölködés: ezek a kor jegyei. Magyarországon és néhány volt szovjet utódállamban ez különösen föltűnő, de nem egyedülálló. Martin Luther King álmát nem friss ébredés váltotta föl a hűvös és tiszta hajnalban, hanem verítékes, harákoló lidércnyomás. George Grosz, nem Piero della Francesca. Punkrock, nem az Örömóda. Tévépolitológusok, nem Bibó István. Neonáci rohamosztagok, nem munkástanácsok. A kezdetleges ávó után a kifinomult, egyetemes spiclirendszer: mint mindig, a szabadság védelmében.”