„Az első felvonás csalódottsága után sokkal több dinamizmust tartogat a második: megannyi színpadi ötletével – a keresztekkel agyondöfött, sírba taszított néppel –, a színpad kihasználásával végre valódi rendezői munkát látunk, és itt már láthatóan Koppány – akinek erre a szakaszra esnek meghatározó dalai és jelenetei – is megtalálja magát a szerepben. A legőszintébb Réka (Tompos Kátya) játéka, aki énekhangjával is kiemelkedik a szereplők közül, de a Táltos alakját punkként megjelenítő Novák Péter figurája is hangsúlyos lehetne, ha fő jelenete, a Koppányt harcra biztató dala nem vesztené el dinamizmusát, mert hiába van vállon a szólógitár, a hangszer inkább megbénítja, mozdulatai visszafogottak a szűk erkélyen.
S végül a mindennél beszédesebb Alföldi-vízió, a koronázás képe: a Szent Korona vasrácsába zárja a véresre vert, a ketrecből kiugrani próbáló népet, akik karukat felemelve, önmagukat megadva éneklik a „Felkelt a napunk” kezdetű, mindeddig az összetartásról szóló dalt. Szinte látjuk a rendezőt, amint nevet a markába, hogy az általa felfestett rémálom koronázásra a nézők jelentős része zenekari kísérettel elénekli a Himnuszt.”