Kárpát-medencei haza?

„Magyarországi barátaimmal évek óta próbáljuk megérteni egymást, mert a nemzetpolitikai célként megfogalmazott nemzetegyesítésben egyetértünk. Szerencsére túl fiatalok ahhoz, hogy a kádárista logika folytatóiként csupán tízmillió magyarban gondolkodjanak. De úgy érezzük, hogy a könnyített honosítás és az anyaországi támogatáspolitika önmagában ezt a folyamatot nem fogja megoldani. Kérdés számunkra, hogy elégséges-e, ha a nemzeti reintegráció kizárólag Budapesten keresztül valósul meg. És mihez kezdjünk a szomszédos államok többségi nemzeteivel? Mert az, hogy a szlovákok, szerbek, románok, ukránok eleve ősellenségnek számítanak, eléggé egybites világképnek bizonyult. Német könyvkiadók kínálata révén tudunk arról, hogy szomszédaink kortárs irodalomban erősek, és a zenecsatornáknak köszönhetően látjuk, angol nyelvű közvetítéssel, hogy maradandót alkotnak különböző szubkultúrákban (amúgy az is jó játék, amikor »kisebbségi magyarokként« szlovák, szerb és román gengszterrapet fordítunk egymásnak).

Nem az Európában kiüresített, szlogenszerű multikulturalizmusról beszélek. Hanem a megélt közép-európai valóságunkról. A magyarországi Tranzit-fesztivál kapcsán írtam tavaly: »Szétfejlődött magyarokként álldogálunk egymás mellett. Az anyaországi egy kicsit sajnál, kicsit hősnek tekint, kicsit idegen vagyok neki. Engem meg irritál a sajnálata, magamban somolygok a hősi mivoltomon, és ő is egy kicsit idegen nekem. [...] Akadnak élményszerű rácsodálkozások is [...], például Mikszáth kapcsán büszkélkedett valaki azzal, hogy ő „jó palóc, Mikszáth az egyik legjobb könyvét rólunk írta”, ül az asztal mellett a jó palóc és a székely, csöndesen örülnek Mikszáthnak, vissza-összefejlődnek egy gondolatnyit.«

Már tudjuk, hogy a »vissza-összefejlődés« eredményeként a magyar nemzet nem ugyanaz lesz, ami volt. Hozzuk magunkkal az elmúlt száz év örökségét. És számot vetünk vele.”