Az a fájdalmam, hogy a Csillag Születik óta úgy érzem, mintha egy piactéren állnék egy hordón, és próbálnám túlüvölteni az embereket, akik tömegesen hörögnek vagy röhögnek, néha tapsolnak, máskor meg rohadt káposztával dobálnak és köpködnek, én pedig mindenáron meg akarom győzni őket valamiről. Le akarok szállni a hordóról, és visszatérni ahhoz, amit a zsűrizés előtt csináltam. Létrehozni valamit, ami meghaladja a napi szellemi szemét elhordását, hozzátenni valami érvényeset a tudva levőhöz. Írni egy újabb esszékötetet vagy egy újabb forgatókönyvet vagy mit tudom én még, hogy mit, beszéljen most már helyettem az! Struktúrába, cselekménybe, sorsba akarom ágyazni a puzsérságot. Át akarok lényegülni ebből a kibaszott megmondóból egy visszafogottabb, de súlyosabb értelmiségi szerepbe.
Csakhogy akkora halom mocsokság, hitványság, hajdúpéterség gyűlt föl ebben az országban, hogy nem tűnik logikusnak az égő házban letenni a poroltót, és nekiállni a családi ezüstöt fényesíteni. Kulturálisan, politikailag, gazdaságilag, erkölcsileg és demográfiailag egyaránt akkora defenzívában van az ország, mint az ezeréves államisága során talán soha. Ipari méretekben zajlik az emberek lelki-szellemi kizsigerelése, megfélemlítése, kifosztása és bujtogatása, úgyhogy attól tartok, ha elvonulok, majd arra térek vissza, hogy már London a második legnagyobb magyar város, az országot pedig porig égették azok a pártok és úgynevezett értelmiségi holdudvaraik, amelyek a cigányozáson, a nácizáson, a zsidózáson, a komcsizáson, a rezsicsökkentésen, a nyugdíjemelésen meg a saját zsebeik gátlástalan teletömködésén kívül nem tudnak semmit, és nem is hajlandóak tudomást venni semmiről.