Tiszta lappal

„Ha ennyire könnyen megy két szomszédos ország államfőjének fejet hajtani a második világháború alatt és után a vajdasági Csurogon kivégzett ártatlan magyar, illetve szerb áldozatok emléke előtt, akkor mire vártunk mostanáig? Mint kés a vajon, úgy ment át a belgrádi parlamenten az 1944–45-ös délvidéki vérengzések, valamint a kollektív bűnösség szellemében hozott háborús határozatok elítélése. Ha ez enynyire egyszerű, miért csak most történt meg? Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, Áder János köztársasági elnök élete egyik legjobban sikerült beszédét mondta el tegnap a szerb törvényhozók előtt. A magyar államfő bocsánatot kért azokért a bűnökért, amelyeket a II. világháború során magyarok követtek el ártatlan szerbek ellen a Vajdaságban. És nem rengett meg a föld Magyarországon, magyarságából sem veszített senki egy dekányit sem.

Nem tudom, megbékélésnek nevezhető-e az, ami az utóbbi napokban történt a magyar–szerb viszonyban. Miért várnánk el ugyanis huszonéves fiataloktól, hogy értsék a megbékélést, amikor számukra valakinek a származása, nemzetisége érdekes színfolt csupán, semmi több? Mint ahogyan az egykori rémtettek áldozatainak gyermekeitől sem várhatunk egy csapásra megbékélést azzal a nemzettel, amely a gyilkosokat adta. Viszont a mostani kölcsönös bocsánatkérés egyszer és mindenkorra érv marad azokkal szemben, akik a múlt tragédiáira hivatkozva igyekeznek politikai tőkét kovácsolni, vagy aljas szándékkal etnikai szembenállást gerjeszteni. Ugyanakkor nagyon félreérti a helyzetet az, aki azt hiszi, Magyarország mostantól kezdve kéz a kézben lejt önfeledt táncot Szerbiával, a vajdasági magyarok pedig szerb vőlegényt álmodnak lányaiknak. Lesznek e két ország és nemzet között parázs viták ezután is, de remélhetőleg jóval kevesebben veszik majd a bátorságot, hogy a múlt sérelmeire hivatkozva próbálják erősíteni érveiket vélt vagy valós igazuk mellett. Mindkét oldalon védhetők a nemzeti érdekek a másik megbántása, lenézése nélkül. A mi térfelünkön körülnézve például ideje végleg elfeledni azt a jobb híján kultúrfölénynek nevezett akármit, ami már hoszszú évtizedek óta alaptalanul táplálja a szomszédos nemzetek iránt megnyilvánuló gőgöt. Kontinensünk történelmi szempontból szerencsésebb nyugati felétől ugyanis éppen ezt a – ma már szintén minden alap nélküli – gőgöt érezzük mi is sértőnek.”