Összatartozás az árban

„Most úgy hírlik, a 2002. évinél is nagyobb víz várható. Egyre nagyobb aggodalommal figyelem a csodált és vonzó, ugyanakkor félelmetes vizet. Most hogy lesz? Mit bírnak a gátak, mennyi víz megy a főágban, mennyi jön hozzánk a Mosoni-Dunán? Lesz-e elegendő szorgos kéz. lesz-e összefogás? Aggódva figyelem a vízállást. Fohászkodom: »Uram, ha ez vagy az úszik is, tönkre is megy, de emberéletben ne essék kár. Minden pótolható, de az nem.« Ha nem sikerül mederben tartani az áradatot, könnyen lehet tragédia. Eszembe jut Petőfi Tiszája: »Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni az egész világot!«

Most nem a Tisza árad, hanem a Duna. Látjuk a külföldi fotókat, hogy milyen erővel bír, megfékezhetetlenül tombol. A nemzeti összetartozás napján együtt kell helytállni a gátakon, a védekezésben. Keserédes, de eddig még a vészhelyzetek, természeti katasztrófák, tragédiák mintha jót tettek volna nekünk emberségünket illetően. Ezek az események még arról tanúskodtak, hogy, ha nagyon muszáj, félre tudjuk tenni a hétköznapi acsarkodásainkat, és oda tudunk állni egymás mellé, mert érezzük, közös a sorsunk, összetartozunk. A baj még mindig összehoz, legalább is néhány órára vagy napra. De amint visszatérnek a dolgok a hétköznapi kerékvágásba, máris ismételten egymásnak esünk. Kezdődik újra az egymásra mutogatás, a lövészárkokban elfoglaljuk helyünket. Adja Isten, hogy gyorsan és nagyobb baj, tragédia nélkül levonuljon ez a mostani dunai ár, és a vészhelyzet ismét a legjobbat hozza ki belőlünk.”