„Az elmúlt húsz évben, 1990 és 2010 között a GDP 13,5-szeresére emelkedett, míg a bruttó adósságállományunk 21,3-szeresére nőtt. Adósságszolgálatunk növekedése még ennél is nagyobb: 25-szörös! Ezért van, hogy a megtermelt értékből egyre többet kell elvonnunk a háztartások fogyasztásától, hiszen szükséges az adósságszolgálat fedezéséhez.
Ámbár a lakosság maga is szerepet játszott abban, hogy a helyzet így alakult. Nemcsak az állam költekezett folyamatosan túl. A lakossági megtakarítások - amelyek nagyságrendje nem lebecsülhető, hiszen majd annyi volt, mint amennyi külföldi működőtőke (FDI) 20 év alatt beáramlott az országba -, gyakorlatilag nem produktív beruházásokra fordítódtak. Ebben szerepet játszott, hogy a kisvállalkozások hozama gyakran nem vetekedett még a bankbetét kamatával sem. A lakosság, jobb befektetési lehetőségek híján, megtakarításait a lakáshelyzete javítására használta fel. Ingatlanba invesztált. Amikor a lakosság érdemleges támogatást kapott a lakáshoz jutás érdekében, nem meglepő módon megtakarításait a hitelek önrészének biztosítására fordította. Ebből addóan ugyanakkor nem maradt hazai forrás az állam eladósodásának finanszírozására... Amikor ez a támogatás alaposan lecsökkent, akkor a magyar családok beleszaladtak a nemzetközi forrásokból finanszírozott, svájci frankos hitelkonstrukcióba. Ezzel végképpen a külső finanszírozástól vált függővé az ország helyzete, és a gazdaságpolitika elkövette az »eredeti bűnt« - Eichengreen (2005) megfogalmazását idézve: a hazai finanszírozás »devizásítását«.