„Az elmúlt húsz évben, 1990 és 2010 között a GDP 13,5-szeresére emelkedett, míg a bruttó adósságállományunk 21,3-szeresére nőtt. Adósságszolgálatunk növekedése még ennél is nagyobb: 25-szörös! Ezért van, hogy a megtermelt értékből egyre többet kell elvonnunk a háztartások fogyasztásától, hiszen szükséges az adósságszolgálat fedezéséhez.
Ámbár a lakosság maga is szerepet játszott abban, hogy a helyzet így alakult. Nemcsak az állam költekezett folyamatosan túl. A lakossági megtakarítások - amelyek nagyságrendje nem lebecsülhető, hiszen majd annyi volt, mint amennyi külföldi működőtőke (FDI) 20 év alatt beáramlott az országba -, gyakorlatilag nem produktív beruházásokra fordítódtak. Ebben szerepet játszott, hogy a kisvállalkozások hozama gyakran nem vetekedett még a bankbetét kamatával sem. A lakosság, jobb befektetési lehetőségek híján, megtakarításait a lakáshelyzete javítására használta fel. Ingatlanba invesztált. Amikor a lakosság érdemleges támogatást kapott a lakáshoz jutás érdekében, nem meglepő módon megtakarításait a hitelek önrészének biztosítására fordította. Ebből addóan ugyanakkor nem maradt hazai forrás az állam eladósodásának finanszírozására... Amikor ez a támogatás alaposan lecsökkent, akkor a magyar családok beleszaladtak a nemzetközi forrásokból finanszírozott, svájci frankos hitelkonstrukcióba. Ezzel végképpen a külső finanszírozástól vált függővé az ország helyzete, és a gazdaságpolitika elkövette az »eredeti bűnt« - Eichengreen (2005) megfogalmazását idézve: a hazai finanszírozás »devizásítását«.
Az állami eladósodottság mellé tehát belépett a lakossági magán külföldi eladósodottság is. Az állam adósságát gyakorlatilag csak külső forrásból lehetett eddig is finanszírozni, akkor is, ha az forintban kibocsátott állampapírokkal történt. A bankszektor svájci hitel-akciója esetében sem kapott a lakosság kézhez svájci frankot, a finanszírozást azonban az olcsó külföldi források biztosították, s devizában kellett visszafizetni a felvett és deviza-összegben meghatározott hiteleket. A válság idején bekövetkezett forráskivonás, amely a deviza iránti keresletet növelte, s így a magyar valuta árfolyamát rontotta, számtalan »svájci frankos« hiteladóst ellehetetlenített. Hamar megmutatkozott az »eredeti bűn« következménye...
Mind a mai napig viseli a magyar társadalom annak a felelőtlenségnek a terhét, ami e folyamatok minden biztosítás nélküli szabad alakulását eredményezte. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a lakosságnál adcsökkentéssel hagyott jövedelmek, nagyrészt a középrétegek svájci frankos hiteleinek törlesztésére szolgáltak, gyorsan kiáramlottak az országból, s tovább nyomták lefelé az árfolyamot. Nem tudtak kellő impulzust adni a gazdasági növekedésnek a fogyasztás emelkedésével, sem az állampapírok masszívabb forintra váltásával a külső függés mérséklésének. Részben a helyzet következményének tekinthető a rendkívüli adók bevetése, illetve az állami kiadások csökkentése. Csak remélni lehet, hogy hosszabb távon eredményt hoznak az intézkedések, mert tartósan nem lehet a humán erőforrások területéről forrásokat negatív következmények nélkül kivonni.”