165 éves magyar dúlás

„A magyar állam mára nyilvánvalóan maga alá temette a társadalmat, amelynek egyébként a megbízásából működik, amelynek egyébként az eszköze. A rendszerváltás utáni állam egy viszonylag rövid folyamat eredményeként a 2000-es évtized elejétől vált rapid módon átláthatatlanná a megbízói számára, ami annál is könnyebben ment, hogy a társadalom sose tanulta meg igazán e megbízói viszony lényegét: hogy nem csak ellenőrizheti és korlátozhatja az államát, de szigorúan véve meg is szüntethetné, ha úgy akarná. Ezzel szemben a centralizált állam ma meghatározza a közbeszédet, az állampolgárok (sic!) politikai hiteit és ellentéteit, diktálja a jórészt általa kreált problémákra adott válaszlehetőségeket, jutalmazza és bünteti a alattvalóit, minősíti az erkölcsi életüket, miegymás. (...)

Összefoglalva, a legfontosabb politikai törésvonal már nem a pártok, hanem a politikai osztály uralmát legalizáló állam és a társadalom között húzódik, és emiatt ez nem is szüntethető meg a politikai pártok versenyében.

Az ország egyetlen – ha szűkös is, de legalább létező – menekülési útvonala egy olyan már elfeledett, politikai-kulturális nemzetkoncepción és nemzetépítésen (rendszerépítésen) át vezet, amelyik egyaránt szemben áll a mai jobboldal által vallott populista-etnicista nemzetképpel, és a baloldali nemzeti koncepciótlansággal, és amelyik utoljára 1848-ban tudta megtermékenyíteni a magyar közgondolkodást. '48 örökségét azért is érdemes egy kicsit megpiszkálni, mert ott akadt el (khm, valójában mielőtt megkezdődhetett volna) a nemzetté válás és a polgárosodás közös programja, hogy utána a máig ható, 165 éves, változó intenzitású agónia során (ami pont egy újabb törökdúlásnak felel meg hosszában és hatásában is) újabb rétegei ülepedjenek le a nemzet lelkében együttműködésre való képtelenségnek, provincializmusnak, bosszúvágynak, intoleranciának, und so weiter. Amiért most itt tartunk, és egy új '48-at legalább szimbolikusan értelme lenne megfontolni.”