Štefan Hríb és a csúsztatás

„Az alapproblémát ugyanis Štefan Hríb is megkerüli, elhallgatja. Az alapprobléma ugyanis az, hogy az első- és a második világháború utáni békeszerződések folyományaként jelentős számú magyar közösségek kerültek önhibájukon kívül az ún. utódállamok területére, s ezek a közösségek itt olyan viszonyokat szeretnének maguk számára törvényesen kialakítani, amely biztosítja a tisztességes életet és a sokoldalú fejlődés lehetőségét. Magyarán: törvényekkel és intézményrendszerrel csökkenteni eme közösségek kiszolgáltatottságának szintjét.

Attól tartok, hogy ebben a vonatkozásban gondolatban Hríb is ott tart, ahol Fico: jó viszonyra törekszünk Magyarországgal, de az csak a Dunától délre illetékes. Ami a Dunától északra van, azt ne vegyük figyelembe, az belügy, a szlovákiai magyar közösség nem igazán partner – maximum vazallus. Persze Hríb is elismerően ír 8 éves kormányzásunkról, s ez rendben is lenne, ha a megfogalmazás nem azt sugallná, hogy amíg a magyar politikusok (és választóik) a szlovák érdekek támogatását segítik, addig jó partnerek, ám amikor előhozakodnak a saját problémáik megoldásának igényével, akkor már nem olyan jó partnerek. Ők persze vannak annyira »korrektek«, hogy megfogalmazzák, szerintük ki a jó kisebbségi magyar Szlovákiában. Az, aki a magyarságát feladja, vagy csak mint folklórt gyakorolja. S aki elfogadja a nézetüket, az demokrata, az barát, de aki azt szeretné elmondani, hogyan kellene az itteni magyar (és egyéb kisebbségi közösségek) helyzetén segíteni s önállóan gondolkodik, az már nem igazán elfogadható, azt már lenacionalistázzák.”