2) Mivel tudjuk, hogy a bántalmazó kapcsolatból kilépni rendkívül nehéz, átlagosan harmadik, negyedik (gyakran még többszöri, egyes felmérések szerint negyedik-hetedik) próbálkozásra sikerül, és azt is tudjuk, hogy ennek súlyos lelki, gazdasági, adott esetben fizikai biztonsági okai vannak, soha nem kérjük számon a bántalmazottakon, miért nem lépnek ki a bántalmazó kapcsolatból.
3) Visszamenőleg végképp nem hibáztatjuk őket azért, hogy bántalmazó kapcsolatba kerültek. Nyilván, ha tudnák előre és biztosan a nők, hogy bántalmazni fogják őket, nem lépnének be ezekbe a kapcsolatokba. A nők közti párbeszéd, a tapasztalatok megosztása valóban fontos, azonban nem visszamenőleg számon kérve, hanem a jövőre tekintve. Ennek feltétele a kölcsönösség és az egyenlőség, amelyet eleve ellehetetlenít, ha a másik nőt kioktatólag, lekezelően, egy nyílt levél hivatalossága ellenére tegezve és becenevén szólít meg a látszólag párbeszédet kezdeményező fél.
4) Az áldozatok látszólag segítő szándékból történő fenyegetését mi szóbeli erőszaknak tartjuk, aki ilyet tesz, pontosan azt teszi, amit azok, akiket ő maga bántalmazónak tart.