Gazdagok pártján

Még egyszer arról a "gazdagozásról" meg "szegényezésről" néhány szót. Úgy gondolom ez a mai baloldal egyik legveszélyesebb, és adott esetben öngyilkos érvrendszereinek egyike. Könnyű azt leírni, hogy "gazdag", de kit értünk gazdag alatt. Lehet, hogy a szerző, vagy megfogalmazó politikus számára a Rózsadombi villa és az úszómedence rémlik fel, de ilyet egy kimondottan szegény ember például vidéken nem sokat lát. Neki a gazdag, az, akinek van egy kis földje, talán állatot is tart, és kemény kétkezi munkával eléri, hogy képes fizetni a számláit és ennivalóra is jut egy kicsi. Benne Ő lesz a politika által állított "ellenség". A koldus mezitlábas hajléktalan számára a cipővel rendelkező hajléktalan már gazdag. Legalább is hozzá képest. Azok a baloldali politikusok, akik ilyen lelkesen "gazdagoznak" többnyire a valódi gazdagok közé tartoznak. Mégis meglepődnének, ha egyszer a feltüzelt "szegények" az Ő ajtajukat vernék be, amolyan Ludas Matyi, vagy Rózsa Sándor módra. Még inkább eszembe juttatja ez a gazdagozás az ötvenes éveket. Mikor a falu egyik felét a másikra lehetett uszítani. Felidézi a kulákozásokat, kitelepítéseket, pogromokat abból az időből. Tényleg erre vágynak, tényleg ez a céljuk? Gondolják meg, mit válthatnak ki evvel a proletárdiktatúra ízű uszítással. Lehet, hogy pont maguk ellen uszítják az erre hajlamosakat? Mit mondanak a szegény, megrabolt tanyasi gazdának, akit egy magát "szegénynek" érző rabolt ki, és jól helyben is hagyott? Ilyenkor érez-e a "gazdagozó" felelősséget? Nincs az a politikai érdek, ami felülírná azt a hatalmas felelősséget, amit ezek a meggondolatlan szódobálók kell, hogy viseljenek. Ne tessenek visszaélni az emberek naivitásával, és gondolják meg, hogy a kimondott szavaik, a gyűlölet sugárzásában milyen következménnyel járhatnak. Ha tényleg ilyen szintű gyűlölet kiváltása a céljuk, hát legyen meg bennük is a félelem a következményektől, mint ahogy ebben élnek tömegesen azok a falusi, vidéki becsületes munkás gazdálkodók, akik először célpontjai lehetnek az elszabadított gyűlöletnek. Legyen előttük elriasztó példa a magyar történelem oly sok ilyetén szörnyűsége!

Az ismétlések valóságszövő mágiája valahol még igaz is, de ha a virtuális kvázivilágból, az igazságok apró építőkockáiból felhúzott, egymást igazoló hamisításokból vezetjük le a valóságot, akkor előbb-utóbb csúnya meglepetések érhetnek minket, és igazán csúnya meglepetések érhetik a saját bábszínházukba beleszédült bábokat, akik magukat pillanatnyilag a zsinórok rángatóinak hiszik. Sok kortárs visszaemlékezés írja, hogy XVI. Lajos arcán döbbent értetlenség ült, amikor a nyaktiló alá vonszolták. Nekem inkább a Ceausescu házaspár arca ugrik persze be az elhíresült kivégzési videóról: a rettegés mellett sértettség és hitetlenkedés látszik rajtuk. Határozottan meg vannak lepve. Hiszen valószínűleg ők is elhitték a saját maguk gerjesztette mítoszt, hogy a "román nép" mögöttük áll. És hirtelen ebbe a gondosan gyomlált és gardírozott idillbe betört a durva Realitás polgártárs, a nagy, csúnyán káromkodó, szőrös ember, sáros csizmában és izzadtságszagú köpenyében, és abban az utolsó néhány pillanatban a román nép minden szeretete néhány puskacső kimeneti nyílására szűkült korábbi Vezérei számára. A jövő ugyanis nem elhatározás kérdése. A jövő mindig nyitott.

Ennek is, meg Demeter Szilárd írásának is az a gyengéje, ami egyben az erőssége is: a mértéktartó irónia. Az akkora ökörségeket ugyanis mint amiket a balosok komolyan is leírnak, már nem lehetne "iróniának" nevezni, legfeljebb "harsány vásári komédiának" ...

Ráadásul, és ez a baloldali hálátlanság tipikus esete, Bajnai és Simor bankár meg sem köszönték illő módon, hogy vagyonuk felét nem vette el az imádott EU.