Szekuláris antropomorfizmus

„Szegény Feuerbach, aki kidolgozta egyébként zseniális elméletét a vallás antropomorf jellegéről, talán maga sem gondolta, hogy jön majd egy kor, amelyik abban a hiedelemben, hogy végképp megszabadul a vallási antropomorfizmustól egy tágasabb látóhatár elérése érdekében, az antropomorfizmus soha nem látott szűkösségébe küzdötte le önmagát.

Mert ha eltűnik Isten, az Ő mindenható hatalma, akkor nincs mihez viszonyítani, akkor az ember lesz a mérce, akkor eltűnik az a szemléleti tágasság, amelyben az ember hatalma viszonylagossá válik, s szükségszerűen az ember jelenik meg abszolútumként önmaga számára. Ez ám aztán a valódi antropomorf beszűkülés, amely attól való féltében, hogy Istent emberi tulajdonságokkal ruházza fel, az evilágit teszi istenivé. S amely szekuláris antropomorfizmus már attól is zavarba jön, ha leesik néhány hópehely, s leáll az autó, a mélyhűtő meg nem működik. Mintha legalábbis a kozmosz maga rendült volna meg. (Megint, nem az áram nélkül maradt családok, vagy bármi módon szerencsétlenül járt emberek iránti részvétlenség szólal meg belőlem, valamiféle lételméleti köntösbe csomagolva.)

S aztán ebből a szekulárisan antropomorf beszűkültségből lehet mosolyogni a próféta tudatlanságán, aki közvetlen összefüggést lát Isten hatalma és az időjárás között. Holott Jeremiás lényegi üzenete az, hogy az ember nem ura saját környezetének, s így önmagának sem. Mi meg maiak, büszkék lehetünk arra, hogy úgymond természettudományos alapokon meg tudjuk magyarázni, hogy az időjárási jelenségek miféle folyamatok hatására alakulnak ki. A helyzet annyiban változott, hogy ma sem vagyunk urai önmagunk fizikai környezetének, viszont abban az illúzióban ringatjuk magunkat, mintha azok lennénk. Merthogy meg tudjuk magyarázni azt, aminek nem vagyunk urai, s ez a magyarázat megadja azt az illúziót, mintha urai lennénk. Nagyon antropomorf.”