„Hallja, kend, Táncsics!”

„Két politikai esemény- illetve véleményhalmazt hozzunk most »fedésbe« egymással. Pusztán csak az egyidejűség »okán«.

Az egyik: azoknak az ellenséges vélekedéseknek az elképesz­tően széles és rétegzett tömege, amely az egyik miniszteri díjazott nevét fogadta. Kezdve azoktól a sajtóhiénáktól, akik a maguk Táncsics-díját sötét lelkükben valószínűleg még mindig Rózsa Ferenc-díjnak becézgetik, egyes rosszhiszemű és diplomáciai státusuk határain messze túlterjeszkedő nagyköveteken és mindenféle nyelveken unisono sikoltozó jogvédőkön át egészen – bizony, bizony – a brüsszeli Fidesz-frakcióig. Az elhangzó mondatokkal jó érzésű embernek nem is szabad foglalkozni. Legfeljebb azt a kérdést lehetne feltenni csöndben és csak így, magunk között, hogy ez a szegény újságíró, aki éppen baktat a minisztérium felé, hogy tisztelettel (és a miniszteri kérésnek megfelelően, »bölcsen«) visszaadja a kitüntetést (ki veszi át tőle, és hol, és kap-e vajon nyugtát, és hova számfejtik, milyen költségvetési fejezetbe a pénzecskét stb.), szóval ő miért nem kapott Táncsics-díjat már akkor, amikor a délszláv háború golyózáporából tudósított?

A másik politikai eseményhalmaznak ez a végtelenül szánalmas és ünneprontó és bizony, bizony mindazonáltal kormányzati feszültséget keltő sajtószcéna csak az egyik eleme. És ez az, ami nyugtalanító és ez az, amire a kormányzatnak fel kell készülnie. Csak az a baj, hogy ami mostanában történik, amiről azt mondanám az egyszerűség kedvéért, és hogy a másik oldal felhördülését kiváltsam, tehát ami most folyik Magyarország ellen – a kormány ellen éppen úgy, mint ellenem –, és ami folytatódni fog, nos, arra nem lehet felkészülni. A taxisblokádra éppen úgy nem lehetett számítani negyedszázaddal ezelőtt, mint egy Matuska Szilveszter fellépésére, mint bárminemű puccsra, merényletre, provokációra – akár »tevőlegesre«, akár »verbálisra«.”