Új magyar exodus és az egyházak

„Egyet ugyanis biztosan tudok: az új hazát választó magyarok élete, még ha meg is találják anyagi számításaikat, nem megoldott élet. Gyötrelmes és nehéz élet, amelyre talán illik a Példabeszédek híres sora: nevetés közben is fáj a szív.

Ezeknek az embereknek segítségre van szükségük, mert lakhelyet és munkahelyet lehet ugyan cserélni akaratlagosan és rövid idő lefutása alatt, de identitást nem. S éljenek bármilyen jól is az új országban, a kezdeti létfenntartási küzdelmek után, a konszolidáció idején pillanatok alatt rá fognak döbbenni, hogy egy emberöltőn belül sem tudnak az új haza polgáraivá válni a szó teljes értelmében. Az új haza sohasem lesz anyaország, mostoha marad az mindig, még ha meg is kapnak mindent, ami a megélhetéshez kell. Több generáció kell ahhoz, hogy ezeknek a magyaroknak az unokái és dédunokái végleg és teljesen az új haza identitásának, mentalitásának teljes birtokosaivá váljanak. De addig gyötrelmes az út: élet egy jóléti társadalomban folytonos érzelmi kielégítetlenségek közepette. S ami hiányzik, az pont az, ami itthon még szegénység közepette is azért van: egy szép magyar vers, egy jó lecsó íze, beszélgetés a konyhában, egy ismerős táj, egy utcarészlet. Minden, ami az eredendő otthon és haza fogalmába belefér, de amely többnyire öntudatlan, mert olyan, mint a levegővétel. El kell menni itthonról, s aztán haza kell jönni, hogy megtudjuk igazán, mi az, hogy haza.”