„A legérdekesebbek azok a beszélgetések voltak, mikor a régi szép időkről volt szó. A hajdanvolt megyebálok, vadászatok, párbajok és szerelmi kalandok elbűvölőek voltak, egy letűnt aranykor sugarainak visszfényét őrizték, egy világét amely Atlantiszként merült el a tótok irigységének tengerében. »Szlovák vér van benne« - mondták a hajdanvolt intrikusokról és más rossz emberekről. A szlovákok iránti megvetés és gyűlölet láthatóan valami új dolog volt hiszen kiderült, hogy a régi szép időkben nem így tekintettek a szlovák parasztjaikra, hanem valami elnéző és lekicsinylő szertetettel, ahogyan a fogyatékos gyerekre tekint az ember. Ez – sejdítette L. - talán sokkal jobban csípte a tótok szemét, mint a nyílt ellenségeskedés.
Amit L. leginkább érzett ezekben a beszélgetésekben az a veszteség keserű érzése volt, annak tudata, hogy valami szép, régi dolog veszett oda. A történetet mesélő öregemberek szavaiból sütött a vágyakozás a Csergő hegyei és erdei után, a felvidéki városok ódon utcái után és talán legjobban az eltűnt-elveszett fiatalság után, amely annyira elveszett, hogy nemcsak az idő, a hely sincs már meg.
Ahogyan az idő haladt előre L. egyre kevesebb időt töltött S.-ben és miután végzett a gimnáziumban már csak a nagyapja, majd a nagyanyja temetésére látogatott oda. Megállapította, hogy tényleg nem változik semmi, minden ugyanolyan maradt a házban, még templomi gyászmisén is pontosan úgy érezte magát, mint gyerekkorában.”