Balsors akit régen tép

„A magyar himnusz kifejezi a magyar nép lelkivilágát. Vagy legalábbis azt, amit a magyarsággal azonosítani akarnak. Komor, pesszimista, önsajnálattól csepegős, önmagától meghatódó, és önmagát felmentő. Benne van a vereség, amit jól kifejez, hogy Erkel zenéje a »Balsors akit régen tép« sornál jut a csúcspontjára. Itt tágul a magyar tüdő, rezegteti a jó magyar ember a hangját, de a temetői hangulat miatt ezt is gyászosan. A húszas években szándékosan le is lassították az ütemét, hogy a Trianon miatt érzett fájdalmat jobban kifejezze. Igazi sirató lett belőle, amelyben egy nép magát siratja. Nagyon vicces, hogy amikor sportversenyeken egészséges lelkületű népek zenekara játssza, pergő lesz a ritmus és induló lesz belőle, mert nem akarják elhinni, hogy egy himnusz olyan, mint az Ómagyar Mária-siralom. »Most siralom sebez, bú gyötör, epeszt.«

A Himnusz méltó párja a Szózat, amely igazi gyászbeszéd, temeti a halottat. Még egy rögöt is rádob a koporsóra, erősödik a sírás, ahogy a föld koppan. Megjelenik az elmaradhatatlan balszerencse, a hamis történelemszemlélet, mindig mások voltak a hibásak, mi pedig vérünket hullattuk. Vörösmarty egy ezredévi szenvedés nevében kér a világtól életet vagy halált, amellyel csak az a baj, hogy a neurózisban nem szenvedő világ nem is érti ezt a nagy szenvelgést, és az erre alapozott életjogot. Nem a halotti zárójelentés és a kifaragott sírkő nyitja meg a siker kapuját és a világ elismerését, hanem az életerős, természetes, önbizalmat árasztó, bátor teljesítmény. A hullaházat senki nem szereti, és azt sem, ha valaki ezt a bűzt árasztja.”