„Amikor megszülettem, más volt ez az ország. Más volt ez az élet. Mindenkinek volt pénze parizerre. A kocsmákban rá lehetett gyújtani. Még a tévében is. Az emberek munka után beültek egy-két felesre, beszélgettek egymással. A nők is. A csóknak volt jelentősége. Nem volt mobiltelefon, internet, e-mail, mégis volt kapcsolat. Mindenkit el lehetett érni, ha mégsem, akkor másnap. Senkit nem rúgtak ki indokolatlanul a munkahelyéről (hacsak nem politikai okok miatt, de ez most is így van). Szinte mindenkinek volt munkája. Sok magyar gyerek született. A főnökök, az asszonyok, a férjek nem tudták folyamatosan basztatni az embert, ki lehetett lépni az ajtón. Sok ajtó volt.
Kovács Kati volt a sztár, nem Csobot Adél. Nem volt luxus strandon lenni. Nem volt luxus moziba menni. Nem volt luxus színházba járni. Nem volt luxus vendéglőbe enni. Mindenki megtehette, mindenkinek járt. A villamosok gyakran jártak. A vonatokon olcsó volt a rántotthúsos zsömle. A Balatonon nyaralni személyiségi jog volt. A szerelem vak volt, de nem önző. Kádár gerinctelen volt, de nem harácsolt. Magyarországon egy bank volt, a Nemzeti. A magyar fociválogatott a legjobb négy között volt Európában.
Így volt ez. 40, azaz negyven éve. Azóta nemcsak az én életkilátásaim romlottak, hanem az Öné is, kedves Olvasó, függetlenül attól, hány éves. Minden magyar életkilátása romlott. A magyarok országáé is romlott. Fontos: ez nem komcsi nosztalgia. Ezek a szigorú tények. Az államadósságot meg ne emlegesse senki: nekünk kell azt megfizetni, ráadásul 40 éve még kaptunk is valamit a hitelért. Életet, szabadot, szépet. Ma már nem jár senkinek semmi. A mitológiai vízözön negyven nap és negyven éjjel tartott. Ez az enyém 40 éve tart. Előre félek, mi jön utánam.”