Feketeország

„A nemzeti érzés Fekete számára láthatóan nem más, mint listagyártási segédeszköz. Ez alapjáraton magánbaja lenne, de miután azt követően sem változtatott ezen, hogy állami milliárdokat, monopóliumot és hatalmat kapott, az már közbaj. Amikor a hatalom birtokosa a közjavakhoz való hozzáférést a hozzá való politikai, világnézeti azonosulástól teszi függővé, nos, azt hívják pártállamnak. Mindegy, hogy a szocializmus ideológiájának, vagy az ideológiává gyalázott nemzetnek kell-e megfelelni. A lényeg ugyanaz.

Nem tudom, mit tett vagy nem tett Fekete György az ötvenes években, milyen alkukat kötött vagy nem kötött a kádári hatalommal annak idején. Az, hogy elnyomva nem volt, nyilvánvaló, de ez nem bűn. Makovecz Imre is épített a nyolcvanasokban, elég sokat. Szerencsére.

Nem érdekel tehát, mi volt itt akkoriban, ha a pártállami módszerek nem köszönnek vissza ma. De úgy fest, ránk emelték kalapjukat megint. Feketének ugyanis, akinek kiállítása van az Iparművészetiben, de az akadémiája is egyértelmű nyertese ennek a ciklusnak, nem elég, hogy alkothat, hogy kapott pénzt, paripát. Neki fegyver is kell, amellyel nekimehet másoknak. Ő nemcsak támogatni, akar: tiltani is. Tűrni sem igen hajlandó. LiberÁLizmus - milyen szellemes, jaj -, mondja, kisebbség uralma a többség felett... A jól ismert rögjobbos toposzok jönnek, miközben Fekete nem veszi észre, hogy éppen ő a kisebbség, amely uralkodni óhajt. Nemhogy nemzetgyalázás, de egyházgyalázás sem lesz állami intézményben, mondja, indoklásként meg hozzáteszi, hogy ő református presbiter.”