Mi nem voltunk tüntetni, de ülősztrájk nálunk is volt tegnap, kezdi mondókáját félve. A Kölcseyben, mondja büszkén, kicsit jobban felbátorodva. Nézek rá, ahogy mosolyog ránk. Van már vagy 17 éves. A néni.
„Este hat óra és dugó. Ülök az autóban. Várakozás. Talán mégis jobb lett volna gyalog menni? De a gyerek, a bevásárlás, meg az eső. Tépelődök, mi legyen, majd meglátok egy rendőrt. Letekerem az ablakot. Jó estét! – kezdek neki nagy bátran. Meg tudná mondani miért ez a nagy tömeg? Hogyne! A diákok tűntetnek a Szalay utcánál. Jajj, neeee, pont most!? – bukik ki belőlem elsőre. El fogunk késni az orvostól. Kerüljenek a rakparton, ott talán könnyebb. – ajánlja nekünk mosolyogva. Hallgatok rá.
(...)
Várakozás az orvosnál, sokan vannak. Anyaaaa, miért néz engem az a néni? – súgja a fülembe és hozzám bújik. Mert mosolyogsz rá kisfiam. Rám néz kérdőn, aztán ismét a nénire. Megint rám nézett anya! – suttogja engem böködve, de közben már ő is mosolyog. Odamész? – kérdezem. Neeeem. Nem akarok! Persze látom, azért tetszik neki a játék. Egyszer csak felbátorodik és meggondolja magát. Ketten anya, jó?
Ekkor azonban nyílik az ajtó és kijön az orvos. Végre. Miért késtek? – néz rám kicsit szemrehányóan. Elkezdődött a tüntetés. – válaszolom mentegetőzve. Ja, értem! Az más. De nincs nagy baj ugye? Neeem, nincs. Egy pillanat és jöhetnek. Vajon mire gondolt? De nem tudom megkérdezni, csukódik az ajtó. Megint csend.
Mi nem voltunk tüntetni, de ülősztrájk nálunk is volt tegnap, kezdi mondókáját félve. A Kölcseyben, mondja büszkén, kicsit jobban felbátorodva. Nézek rá, ahogy mosolyog ránk. Van már vagy 17 éves. A néni. Ülünk itt, majd három különböző generáció, és eközben valami egészen furcsa érzés tölt el. Látom az arcán a reményt, a hitet, az izgalmat és egy pillanat alatt megértem. Ez a tüntetés már régen nem a tandíjról szól. Talán mégsem veszett el még minden. Vajon észrevette ezt ott fent valaki?….Bárki?
Megkönnyebbülten ülök tovább, ő meg buzgón és átszellemülten mesél. Aztán hirtelen megint nyílik az ajtó, nem tudjuk folytatni. Jöjjenek! Későre jár! Belépünk a vizsgálóba, leülünk. Az orvos nézi a kisfiam torkát. Ááááááá…. jól vannak? – néz fel közben rám. Hát persze, csak egy kis köhögés. Igazán jó napom volt ma. – folytatja boldogan és megöleli a kisfiam. Sok gyerekemmel találkozhattam. Fura egy mondat, de értem mire gondol. Kivételes orvos. Egyszer csak különös árnyék fut végig az arcán. Képzelje, itt volt az egyik ma délután. Nagy fiú, 13 éves, de egészen pici kora óta ismerem. Doktor néni, képzeld el, volt otthon ma étel a hűtőben! – idézi nekem a gyereket. Elszorul a szívem. XXI. század, 5. kerület, Magyarország. Ez mindig megrendít. Sokan vannak? – kérdezem, szinte félve a választól. Az asszisztens kínosan nevet, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy holnap reggel felkel-e a nap.”
Mennyire felkészült Európa a válságokra? Karácsony Ádámmal az uniós készletezési stratégiáról, Brüsszel háborús hangulatáról és a Régiók Bizottságában elfogadott jelentéséről beszélgettünk.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
A megújulás nem választható lehetőség a nemzeti oldalon, hanem szükségszerű.
Senki sem érti hogy ennek tulajdonképpen mi faszom értelme volt, hogy a fenébe tudott egy ilyen zavarodott kis pukkancs lenyúlni másfél évtizedet milliók életéből.
Ám szerintem erre volt 16 évük.
300 ezer forintos fizetést ajánlottak a topjátékosoknak is.
