„Tényleg így menne? Tényleg újra az ötvenes éveket írjuk, amikor a kultúra csak arra kellett, hogy Sztálint, Rákosit dicsőítse? Hiszen egy ilyen felállásnál még a Kádár-kor is több teret engedett az esetleges elképzeléseitől valamelyest eltérő kulturális törekvéseknek a maga »tűrt« kategóriájával. Ma is okkal hivatkozunk a hatvanas évek kiváló magyar filmjeire, a hetvenes években jelentkezett egy új irodalom, és sorolhatnánk – ki fogja leforgatni e kor nagy filmjeit, ki festi meg a képeit? Fekete György és alkotótársai, Kálomista Gábor, vagy ki? Wass Albert követői?
Az embernek, pláne egy művésznek mindig van választása, még ha ez például pont az ötvenes években nem is látszott túl biztonságosnak, a kommunizmus későbbi korszakaiban pedig túl jövedelmezőnek. Ma is van választás, s ma is ugyanavval kell szembenézni: a teljes létbizonytalansággal.
Ezeket a szerencsétlen mindenhonnan kiszorulókat, mindenre alkalmatlanokat most megveszik egy lyukas kétfilléresért, löknek valamit nekik, ami jószerivel önmaguknak sem lesz elegendő, s azt mondják nekik, csináljatok belőle magyar kultúrát, közben röhögnek a markukba, mert tudják, hogy alkalmatlanok rá, de ha véletlenül össze is szednék magukat, addigra már az élelmesebbjük rég hazavitte a szűkös apanázst. Nem a csókosok helyzetbe hozásáról van itt szó, dehogy, az csak egy eszköz rövid távra, a hamari végcél a magyar kultúra lehető legteljesebb elsorvasztása. Mert a kultúra veszélyes. Mert a kultúra kiveti magából a hazugságot. Mert a kultúra képes megdönteni a diktatúrát.”