Hétről hétre

„Az új levegő még messze van. Rendesen könyvírók, poéták írásaiból szokta megcsapni a régi kort friss áramlatával. Ezúttal a könyvíró emberek sem sejtik: mit hoz a jövendő. Lapozgatunk a karácsonyi könyvek lapjai közt. Régi formák, elnyűtt igazságok. Legfeljebb az újért való küszködésre találunk. Pedig mennyi a magyar könyv, s mennyi a poéta, ki próféciára vállalkozott. Nincs erő, nincs igazság, nincs prófécia egyikben sem.
Ezt a históriát hallottuk: A legnagyobb élő magyar költő szalonjában, kinek nagysága éppen a világgal való fenséges – hogy így mondjuk – elszámolásban van, egy kis társaság gyűlt egybe. Irodalom volt a téma persze. A fiatal költőnemzedék s annak két névre vergődött képviselője, Szabolcska és Makai, akik most új kötetet adtak ki.
– Csodálatos – szólt a költő –, milyen öregek ezek a fiatalok. A helyett hogy nőnének: összezsugorodnak… Így van. De az is ehhez az átalakuló, kaotikus világhoz tartozik, hogy ki nem válhat senkisem. Törvény…

Törvény az is, hogy mikor a világ a jámborság mezét ölti magára, a mezt nem lehet felhúzni felbuggyanó, rémséges sebek miatt. A szatmári meghalatottról ne szóljunk: édesanyja virágot hord jeltelen sírjára. De ott van a berlini ocsmányság: szörnyűséges felfakadása egy rettenetes sebnek. Nagy Wilde Oszkár, pokoli gúny lehetett az arcodon, mikor a szemed fennakadt… És még mennyi seb, pedig az újságok alig századrészéről beszélnek. Siessetek feltűzni a pietizmus mezét: takarja be legalább az ocsmányságokat…

Valamikor, karácsony tájékán elkeseredéssel írtuk krónikánkba, hogy megismétlődött Róma históriája, s panem et circensest ordít a tömeg. – Pár év alatt milyen változás! A kegyesség – hejh, inkább farizeusság – olyat korrigált a világon, hogy sohse heveri ki. Bezzeg most már csak kenyér kell. Ha a kenyér kijut: alvás. A circensesre rossz idő jár. Igaz, hogy a cirkuszok – ma már színházak – nem tudnak többet nyújtani, mint eddig nyújtottak. Éppen azért, mivel eddig mindent nyújtottak. A finish beállt. A színházak a legrafinírtabb eszközökkel sem tudnak boldogulni. Az emberek jóllakának már gyönyörűségekkel. Passiójátékok, oratóriumok, egyházi himnuszokra szomjas mindenki… Aki pedig ebből a világ megjavítására sejdít, annak nem kívánunk boldog karácsonyt. Az már boldog, mert: hívő, remélő és békességes… Kívánunk minden jó léleknek békességet, s kívánjuk, hogy a szeretetnek jövendő ünnepe több vigassággal szálljon reánk, mint a mostani…”

(Ady Endre, Szabadság, 1900. december 23.)