Palagrafus

„A joggyakorlat egységesítésének állami kényszere az élet minden területén egyre nagyobb teret nyerő állami befolyással egyenes arányban növekedett. A 19. századi liberális jogalkotás pedig magához ragadta a – dominánsan katolikus egyház által évszázadokon át uralt - magánjogi jogterületüket, amelynek következményei megjelentek minden egyház vonatkozásában. Az addig jórészt szokásjogra épülő, ugyanakkor keresztyén értékrendet hordozó szerves közösségek kezéből lassan kicsúszott a norma meghatározás érvényesítése nemcsak a bűnügyek terén. Vagyis kiesett az egyház kezéből - most már református vonatkozásban - a kálvini modell, amelyben a közösség vezetői és az egyház vezetőtestülete személyi átfedésében biztosíthatta volna az egyház (evangélium) értékrendjét a közösség életében. Az egyházi fegyelem térvesztésének ellentételezéseként az egyházi kötelékben maradtakra próbálta fenntartani az egyházjog hol párhuzamosan, de leginkább a világi jognak alárendelten bírói gyakorlatát. Innen adódik, hogy két területen, a munkajogi és büntetőjogi területen szabályoz. Ebből következik a jog érvényesíthetőségének személyi köre.

Mivel a bibliai és hitvallási alapok nem bírnak jogi relevanciával, (érdekes kérdés, hogy az Anyaszentegyház, mint testület, vagy a bíróság tagjai személyükben nem vállalják/vállalhatják fel) a legfontosabb, a tanfegyelem (vö. Heidelbergi Káté 85. kérdés-felelet) nem érvényesül. Vagyis épp az a sarkalatos alapelv, amire a jelenlegi egyházi bíráskodásról szóló törvény bevezetőjében hivatkozik, szenved sérelmet. Legalábbis a gyakorlat ezt mutatja. S ha néha elő is kerülhetne az egyházzal „függelmi” viszonyban lévőknél, érvényesíthető-e ez az egyháztagságnál? Márpedig ha nem, akkor egy kettős követelményrendszer érvényesül, nem azonosan vonatkozik mindenkire a törvény.

Ez a kettősség teljességgel tetten érhető a fegyelmezés terén.”