„Harminchét éve hallgatunk mindarról, amit tudunk s amit nem tudunk a Malév 240-es bejrúti járatáról. S az akkori hallgatás éppoly érthetetlen, mint a rendszerváltás utáni huszon-egynéhány esztendő csöndje.
Akkor (is) sejteni lehetett, hogy kik is állhatnak a magyar gép tragédiája mögött. S akkor a Párt irányítása alatt álló sajtó valamiért mégis hallgatott. Annak ellenére, hogy a »hatnapos háború« után Magyarország – mint a keleti blokk egésze – megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, és az arabok oldalára állt. A pesti újságírók akkor csak mocskolni tudták Izraelt. Ekkoriban írja New Yorkban Karinthy Cini a naplójába: »Fura dolog, amikor odahaza olvasom az arabbarát cikkeket, teljesen a zsidókkal vagyok szolidáris. Itt meg, ahol „hatalmon” vannak, bosszant, idegessé, türelmetlenné tesz az egész.«
A korabeli obligát és oktrojált arabbarátság és Izrael-ellenesség ellenére a bejrúti gép tragédiája egyszerűen eltűnik a nyilvánosságból.
S ugyanez történik a rendszerváltás után – akkor, amikor a pesti újságírók csak magasztalni tudják Izraelt.
De a bejrúti járat mintha nem is lett volna.
Mindössze annyi történik, hogy Szilvásyék szétosztanak négy-négy millió forintot az egykori áldozatok hozzátartozói között, születik valami jelentés, amit titkosítanak – és ennyi.
És a libanoni felségvizeken, úgy ötszáz méter mélyen fekszik egy roncs. Egy magyar repülőgép roncsa. Benne úgy harminc áldozat földi maradványai, a fekete dobozok, és a tragédia hiteles története.”